József Attila verseinek, egész költészetének a romániai magyar folyóiratokban való fogadtatásáról és az itteni első közlésekről több ízben írtak már (Pataki Bálint: Az egykori romániai magyar folyóiratok és József Attila, Utunk, 1958. 48. sz.; Láng Gusztáv–Jancsik Pál: József Attila és a Korunk, Korunk, 1962. 1468. 1.; Mózes Huba: „Majd a szabadság békessége is eljön…”, Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1970., továbbá Pomogáts Béla: Kuncz Aladár az Ellenzék szerkesztőségében, Korunk, 1968. 1206. l.), mégis vannak ezzel kapcsolatban még tisztázatlan vagy hibásan megítélt kérdések, amelyekre vissza kell térnünk.
József Attila verseit nálunk első ízben az Ellenzék vasárnapi melléklete és a Pásztortűz közölte 1928 januárjában. A Pásztortűz 1928. január 28-i számában József Attilának egyszerre négy versét olvashatjuk: Üvegöntők, Nyolcesztendős lányok, Mikor az utcán átment a kedves és Megfáradt emberek.
Hogy ennek a közlésnek még nagyobb súlya legyen, a szerkesztő az „Irodalom, művészet” rovatban egy név vagy szignó nélküli kis jegyzetben hívja fel olvasóinak a figyelmét József Attilára, aki tehetsége „biztató jeleivel” tűnt fel. A továbbiakban a következő rövid jellemzést adja a fiatal magyar költőről: „József Attila a háború utáni fiatalok közül való, akik hamar értek, mert az élményből és megpróbáltatásból bőven kijutott nekik… Igazi, erőteljes fiatal lélek szól hozzánk e versekből, akinek érettsége csak annyiban áll, hogy elkerüli a fiatalság szokott hibáit. Egyszerű dolgokról egyszerűen dalol, de biztos kifejezőkészséggel. Ha költészetének sajátosságaiban azokat a szálakat keressük, amelyekkel elődeihez kapcsolódik, a magyar modern líra primitivistáira kell gondolnunk. Csakhogy ami ezeknél inkább szerep volt s az elfinomult érzések játékos önámítása, ugyanaz József Attilánál komoly és őszinte tartalommá válik. Az öregebbek eszközeivel, de fiatalos lelkesedéssel versel a legfiatalabb magyar lírikus, aki egyébként… innen Erdélyből szakadt Magyarországra.”
Ez a pár sor elég annak bizonyítására, hogy a Pásztortűz szerkesztője nagyra értékelte József Attila tehetségét, meglátta életének és költészetének jellemző vonásait, tudta, hogy József Attila milyen környezetből emelkedett ki. Ez a rövid jellemzés olyan együttérzésről tanúskodik, amellyel a Pásztortűz azelőtti cikkeiben nem találkozhattunk. Kétségtelen, hogy Dsida sokféle befolyással és beavatkozással küzdve nehezen végezhette a reábízott munkát. Ezt az ellentmondásos és sokszor megalkuvásra kényszerítő helyzetet csak a későbbi kutatás tárhatja fel részletesen, annyit azonban megállapíthatunk, hogy a maga részéről Dsida mindent megtett József Attila verseinek a Pásztortűzben való közlése érdekében. Könnyen feltételezhető, hogy ezt később a Minerva igazgatóságának valamelyik tagja kifogásolta.
Kétségtelennek látszik azonban, hogy a fent említett kis cikket Dsida írta.
1930 júniusában ismét a Pásztortűz szerkesztőségében dolgozik Dsida Jenő. Most már Császár Károly a főszerkesztő és Dsida a folyóirat szerkesztője. A visszaemlékezések szerint ekkor a versszerkesztés munkáját bízták rá. Ennek hatása hamar megmutatkozik: a június 29-i szám József Attila Nyár, a július 27-i pedig Füst című versét közli. Ezzel azonban nem elégszik meg a szerkesztő (Dsida Jenő), a június 29-i szám szerkesztői üzenetében ezt írja: „Kérjük továbbra is munkatársi működését és szeretettel köszöntjük.” József Attila ekkoriban már az illegális Kommunista Párt tagja lett. Ezt nálunk is megtudhatták róla.
Ennek a két versközlésnek további folytatását nem találjuk. A két szerkesztő és különösképpen Dsida eszerint nem valósíthatta meg elgondolásait, aminek a Pásztortűz polgári vonalát és népszerűségét féltő egyházi körök lehettek az okai.

Megjelent A Hét III. évfolyama 17. számában, 1972. április 28-án.