Feleségem szép, puha ágyat rakott a fiamnak, menyemnek, unokáinknak. Fönt, a padlástérben, hol nagy a fehérség, nagy a csönd és a nyugalom. A matracokon mackók, szív alakú csokoládék, játékok várták vendégeinket.
Este, amikor már enyhült a hőség, kinyitottam a tető ablakait, legyen friss a levegő. Megtettünk mindent a kényelemért. Meg.
De jöttek az ég madarai. Jöttek, s be is röpültek az ablakokon, hogy nézzenek széjjel, milyen az a nagy fehérség, az a nagy csönd és nyugalom odafönt.
Jön a feleségem, mondja, hogy képzeljem el, a szép, tiszta ágytakarókat összeszarták a madarak, a foltok ki sem jönnek. Nem, nem jönnek ki soha ebben az életben!
Mindennek egyedül én vagyok az oka!
Miért kellett nekem azokkal az ablakokkal bajlódni? Miért nem veszek példát a pápától, aki soha nem bajlódik a Vatikán templomainak ablakaival, nem nyitogatja őket, ehelyett inkább imádkozik az ég madaraihoz, hogy legyenek szívesek, ne szarják össze a szent helyeket, mert azok szent helyek!
Mondom a feleségemnek, nincs igaza, mert ha igaza lenne, el kellene kergetni az égről is a madarakat, mert sokszor valósággal pettyes a gyönyörű, kék ég, annyian röpködnek odafönt, csapatokba verődve.
Aztán megbánom, hogy nem adtam igazat neki, mert én megbánós ember vagyok.
Mondom, igazad van, a mi tetőterünk is szent hely. Legközelebb imádkozni fogok a nyitott ablakoknál, fohászkodom az ég madaraihoz, röpüljenek tovább, menjenek oda, ahol nincsenek lerakva mackók, szív alakú csokoládék és nem tiszták az ágytakarók. Vagy menjenek egyenesen a pápához, aki nem bajlódik az ablakokkal, hanem ehelyett olyan semmiségekkel foglalkozik, mint amilyen az emberiség sorsa.
Nem is értem a pápa elgondolásait.
Neki tudnia kellene, hogy az emberiség sorsából sem jönnek ki immár a rút, rég oda pöttyintett foltok, nem jönnek ki soha ebben az életben!

Forrás: szerző FB-oldala