A nyolcvanéves Gálfalvi Györgynek



Az úszásról fogok beszélni ismét. Hiszen
úgy jártál-keltél Marosvásárhely főterén is,
mintha úsznál. Széles karcsapásokkal,

miközben szétnyílt előtted a város sűrű,
keserű levegője, és a hullámzás ide-oda
lökte a magnóliák hatalmas, rózsaszínű
szirmait. Aztán megnyugodtak, amikor már

messze jártál. És igen, a felejthetetlen
cementlapok. Vagyis a víz felé szelíden lejtő,
kibetonozott Maros-part, ahol órákon át
lehetett napozni. Figyelni, ahogy néhányan

kitartóan gyűrték maguk mögé a komp
és a gát közti távot, oda-vissza egyszer,
kétszer, százszor. Nyilvánvaló volt, hogy
készülnek valamire. Átúszni az egyik

világból a másikba. A szabadságba,
ahogy akkor gondoltuk. Átszelni a Dunát
valahol lent Orsovánál. Még mindig megvan
a Duna. Talán a szabadság is. Már itt is.

De nem olyan. A cementlapoknál sem
úszik senki. Ott úsztál te is nyaranta,
rólad is hihette volna valaki, hogy készülsz.
Pedig nem. Nem arra. Egyet-kettőt én is

fordultam, ha kimentünk a cementlapokhoz.
Hamar elfáradtam. Sokan átúsztak.
Mi maradtunk. Úszol évtizedek múltán is
sok-sok medencehosszat fáradhatatlanul.

Nem a Maroson persze, hanem egy fedett
uszodában. „Bravó, öreg!” – kiáltották a minap
irigykedve a fiatalok. Tudom, nem szereted,
hogy öregnek néznek, de azért volt némi

elégedettség abban, ahogy mesélted.
Hogy még bírod. Jobban is, mint mások.
Nehezen jársz, könnyen úszol. Hiszen
úgy élünk most is, mint akik készülnek

valamire. Túlsó part? Szabadság? Dehogy.
Itt van minden. Sirályok Marosvásárhely
főterén. Írtam erről is már. Mindenről írtam.
De ma már azt is tudom, nem az a fontos,

átúszik-e valaki. Csupán az számít, hogy
átúszhatna, mert tőle függ, senki mástól.

Forrás: Népújság, Múzsa melléklet, 2022. április 30.