Reggel indultunk s délután értünk Lőcsére. Még aznap tovább akartunk utazni, de a város minden lova – még a postamester is – szántani volt. Ennélfogva a nap hátralevő részét a vén Lőcsébe kelle töltenünk, melyben igen sok szép fiatal leányzó szívecskéje dobog … de nem a magyar nyelvért, s ezért, bármi szépek, nem méltók, hogy róluk többet szóljak. Amelyik leány nekem tetszeni akar, magyar legyen az lelkestül-testestül, különben zsebkendőjét sem emelem fel a földről, ha leesik; de az igaz magyar leányért… oh, azért mindent megtennék, amit csak hősi elszántság tehet… még meg is házasodnám.

Másnap jókor reggel Késmárkra értünk, a Kárpátok tövéhez, és … esős idő volt. Egy fikarcot sem láthattunk a Kárpátokból. És mégis azt mondják, hogy Tantalus históriája mese! Hányszor van az életben, hogy mikor az ember már szinte ujja hegyével éri az almát, a sors elkapja tőle s fügét mutat!

Délelőtt meglátogattam Kerényivel Hunfalvy Pált, a tanítványaitól általánosan szeretett professzort… ezt azért hozom föl, mert oly ritkaság, mint most nálunk a józan és becsületes kritikus. Megnéztük Tököly várát, melynek még legépebb része a kápolna, bár ebben is már hanyatt fordulva hevernek a földön a szentek és angyalok; szegények!

Délután borozni és sonkázni mentünk egy nyugpénzes kapitányhoz, ki Eperjestől idáig velünk jött a gyorsszekeren, és aki igen derék, jóravaló ember. Ezen sonkázás et compagnie-nak tulajdonítsa a tisztelt tanuló ifjúság, hogy este – midőn zenével volt szíves megtisztelni bennünket – mind Kerényi, mind én oly classice szónokoltuk el köszönetünket, hogy Gaal Obscurides Simpliciusa ránk is elmondhatta volna: ezek sem tanulták Quintlianust vagy Cicerót de oratore.

Nagyon resteltem azt a históriát, hogy csak egy napomat szántam Késmárknak, s akkor sem láthattam az eső miatt a Kárpátokat onnan, ahonnan legjobban láthatni. Azonban szerencsémre másnap reggel korán indultunk; ott feküdt még a Tátra egész pompájában, mint valami alvó szép leány, ki álmában lehányta takaróját, mely bájait leplezte. Gyönyörittasan szemléltem egy darabig… mert aztán fölriadt – tán a kocsizörgésre – s mintegy elszégyenülve burkolta magát ködpaplanába… a Tátra… a szép leány.

Azért siettem el Késmárkról Iglóra – a szepesi 16 város egyikébe –, mert van ott egy család, mely engem már rég kivánt ismerni s én azt viszont. Kedves, patriarchalis család! nem foglak én elfelejteni téged. Nem fogom én elfelejteni az öreg családapát, ki magában két világrész: Európa és Amerika; ősz feje a megvénült bölcs Európa, szíve pedig a fiatal Amerika, hol végtelen őserdők zöldelnek, az életkedv és remények erdői; nem fogom elfelejteni a családanyát, ki egyszerű és jó, mint az én anyám… és nem fogom elfelejteni gyermekeiket, miként nem a fának lombjait, melynek árnyékában oly édesen pihentem. És vannak még többen Iglón, kik céljokat érték, ha az volt céljok, hogy örökre emlékezetessé tegyék ott mulatásom idejét, mi három hétig tartott.

Három hetet töltöttem Iglón, melynek lakói és tájéka egyaránt gyönyörködtettek. A Kárpátok egészen oda látszanak, de ottlétem alatt tán sohasem álltak köd- vagy felhőtlenül; s e derű-borúban úgy tetszettek nekem, mintha volnának a természet oltára s a felhő és köd körülötte a tömjénfüst.

Kissé ködös reggel volt, mikor Iglóról elindultam Rozsnyó felé. Vissza-visszanéztem a Kárpátokra… alig látszottak a homályban… szinte nem, tudtam; képzelet-e vagy való?… mint mikor emberekkel találkozunk, kiket álmunkban láttunk-e vagy csakugyan régi ismerőseink-e nem tudjuk. Végre eltűntek előlem, mert magas bércek határtalan fenyvesei közé jutottam.

Szépek azok a fenyűk, amint a szellő rengeti sötét, melankólikus lombjaikat, míg köztük a madarak vígan fecsegnek; olyanok, mint valami szomorú barna leányka, kit vigasztalnak, s ki fejrázva válaszol bágyadt mosollyal:

– Nincs vigasztalás számomra!

S ezek közt a szomorú barna leánykák közt mint nyargalnak a patakok, e pajkos, fürge gyerkőcék, kiknek gyermeki szíve még föl nem fogja a fenyűnénikék bánatát. Hah, mint vágtatnak szilaj kedvökben jobbra-balra, s mint hányják a bukfenceket a hegyekről a völgyekbe, hogy akármely bajazzónak becsületére válnék.

És lakik a bérceken egy komor, mogorva férfi, a fergeteg; ezt a csintalan parasztgyerkőcék addig boszantják tréfás fecsegéseikkel, hogy egyszer türelme szakadtán fölpattan, utánok rohan, s akkor ugyancsak megcibálja üstökeiket, a habokat.

Van e fenyvesek között egy kimondhatatlan szép L alaku völgy. Kis-Hnilec… vagy hogy hívják. Az első fogadónál, melyet benne találtam, reggeliztem, bár ezt már Iglón is tevém; már előtte megpillantám a kocsmárosnét, ki igen szép volt, s én kocsmárosnék iránt különös hajlandósággal viseltetem.

Tovább haladva Rozsnyó felé, szelidül az eddig zordon táj; a fenyűk közé más, világosabb zöld fák elegyednek… nem tudom: micsoda fák? mert isten nélkül való rosz botanikus vagyok… mint a magyar olvasóközönség, ki annyi füzfa- és bodzasípot tart valami mahagóni fuvolának.

Veszverésen (egy gömöri faluban) ebédeltem, vagyis megálltam ebédelni, de semmit sem kaptam. Még kenyerök sem volt az istenadtáknak.

Innen Rozsnyó valami egy óra járás. Egy szabóinas kapaszkodott kocsim saraglyájába. Eszembe jutott: – mikor én gyalogoltam így Mohácstól Pozsonyig – s még hosszabb utat is, – mily jól esett, ha fölvett mellettem elhaladó szekér, vagyis mily jól esett volna, ha fölvett volna … s fölültetém a gyereket.

Ettől tudakoztam meg a legbecsületesebb fogadót, s oda szálltam.

Három napot valék töltendő Rozsnyón. A másodikat az Aggtelek megnézésére használtam, mely ide – a rossz út miatt – öt órányira esik.

Rozsnyó völgyben fekszik magas meredek hegyek között, mint az alamizsna-krajcár a koldus kalapjában. Aggtelek felé Pelsőcig hosszu, keskeny völgyön keresztül visz az út; ha ezt a hosszu, keskeny s rozsnyói kerek völgyet valamivel tele öntenék, egy óriási bunkósbot alakulna. Egyébiránt kellemes utazás esik benne. E völgy egy roppant nemzeti zászló is egyszersmind: vörös föld, fehér kősziklák, zöld erdő.

Mindjárt Rozsnyó mellett van Berzéte, hol Erdélyi János oly sok szép dalt írt. Én őt nagyon szeretem.

Berzéte mellett egy kis omladékot pillantván meg a hegyoldalon, kérdem kocsisomtól: mi volt ama rom?

– A biz, uram, klastrom volt, vörösbarátok laktak benne (felelt a kocsis); hejh, furcsa egy hely ám az. A jószág világért sem legel azon a tájon éjfél idején. Kincs van ott elásva; minden esztendőben bizonyos nap kiterítik a fal körül ponyvára; csakhogy bele nem markolhatni, mert egy kakas őrzi. Isten ments, hogy valaki oda közeledjék… a kakas kiásná a szemeit.

Ezt mesélé kocsisom.

Bámulva kiálték föl:

– Ejnye!

– Biz úgy… – tevé hozzá amaz.

Pelsőcön, hol Gömör-megye gyűlései tartatnak, szivart vettem.

– Majd papírba tekerem – szólt a boltos.

– Oh, nem szükség…

– De kérem, csak tessék id’adni; nem fognak úgy megszáradni…

Aggtelekre érvén, vezetőt hívattam s fáklyákkal ellátva magunkat, elindulánk a barlangba, melyet Baradlának neveznek ottan, s mely mindjárt a falu mellett van. A kálvinista rektor künn ácsorgott a ház előtt; vezetőim meghívására ő is hozzánk szegődött. Bementünk.

Oh, ti szűkkeblü emberek, kik mindenben örökké szabályokat kerestek és állittok, jertek ide és boruljatok térdre a szabálytalanság remeke előtt!

S mi az a szabály? Semmi más, mint a sánta középszerűség mankója.

Soká tünődtem: mint eredhetett e barlang?

És kitaláltam.

Mikor a mennyországból kiebrudalták a pártos angyalokat, itt kezdték jövendőbeli lakásukat, a poklot, ásni; azonban itt nem boldogulván, másfelé fordultak. Képzelhetni, mint fáradtak a szegény ördögök e sikertelen munkában, izzadságuk még most is csepeg e félig kész pokol oldalairól és tetejéről.

Mint említém, a falubeli rektor is velünk járt. Ezt a fiatal embert meglepem, gondoltam, a barlang belső végéhez érve, hol a látogatók fölkarcolják neveiket. Bevéstem hát nagy betűkkel én is nevemet.

– Tán el sem lehet olvasni? – kérdezém csak azért, hogy oda nézzen és bámuljon.

– Oh igen, felelt ő, el lehet: Petőfi… – de, irgalmatosságos egek! Ezt oly hideg vérrel, oly minden tiszteletérzés, oly minden meglepetés nélkül mondta ki, mintha ez állt volna ott: Kiribicza Istók vagy Sujánszky, vagy Badacsonyi vagy nem tudom mi?

A faluban van egy könyv, mint más efféle helyeken, hova a látogatók beírják magokat. Vannak aztán e nevek mellett sorok, mik a barlangban támadt érzelmeket és gondolatokat akarnák tolmácsolni…

Oh jaj!

Rozsnyóra késő este értem vissza. Nagy zaj volt egész éjjel a városban… küszöbön állt a tisztujítás. Ablakom alatt is olyat-olyat ordítottak, hogy az egek repedeztek volna bele, ha oly rekedt torkok nem működnének vala… alkalmasint a sok szomjazás szárította ki a gégéket.

Én politikus nem vagyok s így a tisztujítás annyiból érdekel leginkább, hogy ez alkalommal a költészet is igénybe vétetik. Többek közt imezen költeményt hallám akkor éjjel a piacon zengeni:



Van még egy garasom,
A …… nak adom;
Vegyen rajta spárgát,
Akassza föl magát.


Rövid, de fontos… mint ama furkósbot, mit kortesek hosszú ingujjaik alatt hordoztak, s mit ők úgy neveztek, hogy: pártfogó.

Következő nap Rima-Szombatba mentem a rozsnyói luteránus lelkésszel, kinek eszét tisztelni, szívét szeretni tanultam meg. Utólértünk egy fehértollas kortescsapatot. (A másik párt zöldágas volt.)

– Majd elfújja a szél a kakastollat! – kiáltának a helységekben a zöld-ágasak az ellenpártiakra.

– Majd megeszi a cserebogár a zöld ágat! – válaszoltak ezek.

– Ki éljen?

– …ósy!

– Hát …afy?

– …afy csak k…fi.

– …afy hazafi!

– Éljen ……ósy!

– Bánom is én…

És így haladtak kurjongatások közt muzsikaszóval.

(Folytatjuk)