Fotelből nézve is iszonyatos a háború, megváltoztatja
a lélek földrajzát, harag-folyók támadnak ott, ahol eddig
béke-tavakban lubickolt felnőtt, gyerek, elsivatagosodnak,
skorpiók tanyájává válnak a madárdalos ligetek,
szögesdróttá gabalyodnak a fehér kerítések, gépfegyverré,
rakétavetővé, vákuumbombává, ágyúvá a puszta vélemény,
golyóvá, ágyú- s rakétatöltelékké a csőlátásba gyömöszölt szó,
füstös harcmezővé saját lelked is, hiába hajtogatod,
semmi közöm az egészhez, az ember nem ilyen, állást foglal
két bogár párbajában is, vagy egyik, vagy a másik oldalra áll,
s mindkét oldal ő maga, saját magával küzd, mindkét harcoló
félre haragszik, hogy-hogy nem egyeztek meg? eszébe jut
az első és második világháború, Irak, Afganisztán, Szíria,
Líbia – mit értek el?… tudja, minden háború vége valamilyen
béke, a tárgyalóasztal, amivel elkerülhető lett volna a nőket is
gyűlölet-kráterré bombázó borzalom (tudnak-e még simogatni
azok a kezek, gyöngéd szót szólni azok a szájak?)… s küzd
a harmadik féllel is, aki holmi Napóleonként háborút közvetít,
irányít, uszít, büntet a biztonságosnak vélt távolság
gerinctelen dombjáról, földönfutó zsoldossorba taszít
egy egész népet, mint jelenkori Borogyinóra tekint
egy egész országra, s válogatás nélkül sárga csillagot
éget a szembeálló másikra, holott egy szavába kerülne csak:
gyerekek, elég legyen! a gyűlölet atombomba, aki először
nyomja meg a piros gombot, az másodszorra hal meg*,
nem könnyű, de kérjetek bocsánatot, nincs más út,
többé ne öljetek, öleljétek meg egymást – ilyen egyszerű ez,
pár betűnyi különbség élet és halál, háború és béke között…

*Willy Brandt
2022. 04. 29.