VERESS GERZSON KÉT VERSE

Az eltűnt jövő nyomában

Most, hogy testemből s időmből kiléptem
– testetlenné cserélt egy furcsa álom –,
a köd cementje megköt körülöttem
és kényszerít fagyos szoborrá állnom,

pedig élek! És lélegzem e földdel
mely vert és áldott át sok éveken,
súlyos telekben érlelte gyümölcsét,
s legszebb üzenetét küldte velem,

az óceánon túlról visszacsengőt,
hol bitangoltam képzelt más után…
amilyen dőre, makacs székely vagyok!
Bajszerző nagyvilágban egyedül és sután;

szorosra fonták fejemnél az éjjelt,
s csonkán virradtak rám a nappalok.

**

Csak önkörömben…

Csak önkörömben lehetek szabad! –
Azért szabtam egy kört magam köré:
tenyérnyi erdőt, talpnyi legelőt,
forrást, karéj eget fejem fölé.

Ujjamra húzzam, s mint fában a gyűrűk,
körük évente egyre-másra nőtt,
nem győztem bejárni azt az erdőt,
és lekaszálni azt a legelőt,

s akkorává terült fölém a kék ég
hogy félmarokra kaptam egyik végét:
a másik a végtelenbe lobogott;
bármerre mentem hát e földkeréken

számomra itt volt minden egy tenyéren –
…s megértettem: honos csak itt vagyok!

Forrás: Háromszék, 2022. április 11.