Egy naplemente a budai oldalon feloldódott az ég akvarell vizében. Eszembe jutott a negyed évszázados félmúlt lábadozó búskomorsága, s megszületett pár szonett méltóságú sorom, amit elmosott a metró hangzavara és a mozgó lépcső. Este mégis megpróbáltam felidézni, de az égboltot kitevő puzzle nem állt össze. Figyelemre méltó viszont, hogy huszonöt esztendőt mindössze félmúltnak éreztem. Szép volt az alkonyat, mintha klinikáról nézném, mint akkor. Mondjuk mikor a kórházudvaron macskakölyköt simogattam, bár akkor nem is volt alkonyat.

Budapest, 2022. V. 1.