Úti levlek / 1845

Egy csárdánál megállottak. Leszállván a kocsikról, egy vén kortesnek úgy tetszett, mintha ismerné szomszédját.

– Jer ide, öcsém – ekkép szólalt meg –, jer ide, hadd morzsoljalak össze… s érzékeny ölelkezés következett. Mi az összemorzsolást illeti, nem hiszem, hogy a fenyegetőző jó öreg egy érett szőlőszemet is össze tudott volna morzsolni, úgy el volt ázva.

Gömörön megháltunk. Itt kettőt találtam, mi figyelmet érdemel; a torony és a temető.

A torony tetején van kereszt, csillag és félhold… qu’est-ce que cela?

A temető pedig páratlan a maga nemében. Oly meredek hegyoldalon fekszik, hogy a halottat – kivált sáros időben – kötéllel kell fölhuzni. No, ha megriad a föltámadás trombitája, ezek a szegények borzasztó szalto mortálét fognak csinálni, mielőtt rendeltetésök helyére jutnának.

A fogadóban, ahol háltam, egy lőcsei szinlap diszíté a falat – alkalmasint kép helyett. Többek között ez volt benne: „Magyar színészek által *** igazgatása alatt mai napon (alá: nyomatott ebben az esztendőben) adatik: Tisztujítás – parentézisben alatta: restauráció. – Eredeti vigjáték 4 felvonásban. Írta Nagy Ignácz a tudóstársaság költségén.” No lám! Azt nem is tudtam, hogy iratnak szinművek a tudóstársaság költségén.

És most haladék nélkül menjünk Rima-Szombatba, hova a nemesség is begyűl nemsokára. De addig még ugorhatunk egyet… Pestig.

Pesten október 10-kén 1844-ben nagy dolog ment végbe, mint a világtörténet-írók nem fognak említetlen hagyni … játszottam a Nemzeti Szinházban Szigligeti Szökött Katoná-jában Gémesy nótáriust. Azt beszélik, hogy megbuktam benne… de ez nem igaz, mert… én nem hiszem. S ez, azt tartom, elég ok a föntebbi roszindulatu állítás megcáfolására. Az igaz, hogy e helyett: „Julcsa kisasszony a menyasszony”, ezt találtam mondani, hogy: „Julcsa kisasszony a vőlegény”, hanem ennél bolondabbakat is szokott mondani Lendvay, aki pedig meglehetős szinész. Szóval: nem buktam meg; s játék után egész diadalérzettel mentem vacsorára a „Komló”-ba. Itt kötöttem barátságot borozás közben két gömöri fiatal emberrel, Sz. Lajossal, aki igen jó fiú, hanem a felesége szebb még, mint ő, és H. Jancsival, akire az ég ugy árassza mindennemű áldását, mint ő árasztja magába a bort. – Ebből az egész históriából pedig, urak, azt akarom kihozni, hogy Rima-Szombatba érvén, először is eme két barátomat iparkodtam megtalálni. És csakugyan akadtam a megyeház előtt egy ismerős arcra a sok idegen között.

– Egy szóra kérem… – szólítám meg, őt félrevezetve.

– Tessék.

– Hogy híják Önt?

– H. János…

– Hát hisz’ úgy ismerjük egymást, én Petőfi…

– Te vagy, pajtás? most ismerlek.

– Különben nem csoda, ha mingyárt nem ismertünk egymásra: ködös idő volt, mikor megismerkedtünk stb.

Nagyon sajnálnám, ha mindez érdektelen volna a nyájas olvasó előtt. Én elbeszéltem, mert előttem igen fontos esemény, miután H. barátom látott el R.-Szombatban létem alatt szállással, mi nem csekélység tisztujítás idejében, mikor a galambházak is meg vannak rakva vendégekkel. H. barátom házánál tettem véletlenül egy nevezetes fölfedezést: mint kerülheti ki az ember azt a kellemetlenséget, hogy haja bepelyhesedjék?

A puszta földön kelle hálni.

Egy éjjel, későn érvén szállásomra, minden ágyat megnépesedve találtam, s így nem maradt egyéb hátra, mint a földre fekünnöm, mi annyiban meg lett jutalmazva, hogy azáltal ama nagy fölfedezésre jutottam.

Egyébiránt a következett éjjel jó idején hazafelé tartottam, nehogy ismét kénytelen legyek valamit fölfedezni. A fölfedezések nem magyarnak valók… bajlódjanak azzal más nemzetek.

Az egész tisztujítás példás renddel ment végbe. Kár, hogy esős idő volt.

Esett az eső, amit én egyébiránt csak akkor vettem észre, mikor már sarat gázoltam a piac közepén, ahol álltam egész délelőtt… mert a megyeház szélső ablakaiból hölgyek néztek alá, s én egy hölgy szemeit bámultam, melyekből oly tiszta ég mosolygott.

Másnap kineveztettem, és fölesküdtem táblabirónak… Isten és Gömör-megye kegyelméből.

Már nagy mehetnékem vala Pestre, melyet elég hálátlan valék megunni… pedig csak ott van maradásom, sehol a világon máshol, csak a szép, kedves Pesten! Minden lépésem, mely ez útban messzebb, messzebb vitt Pestről, egy-egy kötéllé vált, mely visszahúzott, hatalmasan. És mi vonz engemet ugy oda?

Mi?

Minden! És azok a jó pajtások, a vidám, zajos pajtások s – egy szomorú, csendes sírhalom.

Rima-Szombatból tehát mentem volna egyenest Pestre, de több rendbeli meghivásra kitértem még egy pár közeleső faluba: Kisfaludra és Várgedébe a füstös szobáju Adorján Bódi s a lángszakállu Kubinyi Rudihoz.

És meg nem bántam.

Pompás napokat töltöttem Várgedén… de azt nem is mondom ezután, hol töltöttem időmet… mindenütt, ahol csak megfordultam, a legjobban.

Emlitésre méltó Kubinyi R. könyvtára, mely magába foglalja az angol, francia, német, olasz s spanyol irodalom remekeit s csaknem az egész magyar irodalmat. Csak aztán sok ilyen jóravaló ember volna hazánkban, mint K. R.!

Várgedéről két kirándulást tettem, Losoncra és a salgói és somoskői várromokra.

Losoncra menvén Várgedéről az út Füleken visz keresztül, hol szinte romokban fekszik az egykor nevezetes vár. Természetes, hogy összejártam; de kimondhatatlan harag fogott el, midőn láttam, hogy a romokat lehordják az utcákat tölteni… hogy amely köveken őseink szent vére szárad, azokon most tapodjanak…

Fülek sokáig volt a török kezében. Ha naponként abból a borból kellett volna inniok, melyet én itt a kocsmában ittam: fogadom, száz évvel előbb szabadult volna meg tőlök Fülek.

Fülektől aztán Losoncig semmi nevezetest nem ér az ember, az utat kivéve. Ez az élő embert halálra s a holtat életre rázza. Én meghaltam, s föltámadtam rajta valami hatszor.

Losoncon ekkoriban csak egy napot töltöttem. Ezalatt megnéztem Gácson a várat s a posztógyárat. Az utóbbi szemlélésében jobban gyönyörködnék tán az idegen, ha nem volna meg testének azon része, mely a tobák, fricska stb. kedvéért teremtetett. A vár, melyet a Forgách grófok birnak, nem igen ó: körülbelül a tizenhetedik században épülhetett. Bejártam néhány teremét, melyek közül leginkább vonta magára figyelmemet az, hol a családképek vannak. E képek egyikétől alig tudtam elválni. Egy hölgy volt: szép, fiatal és tébolyodott.

Épen delet harangoztak, mikor a kirándulásból visszatértem Losoncra, hol az én kedvemért készült roppant ebéd várt egy roppant magyar embernél.

Másnap visszavitt S. A. barátom (ki ide is kihozott) Várgedére, ugyanazon az úton, melyet már volt egyszer szerencsém passzirozni.

Füleken megálltunk a kovács előtt, mert egy lovat patkoltatni kellett. Én még most is nagyon szeretem a kovácsműhelyeket; gyerekkoromban kovács akartam lenni. S nem lett volna-e jobb? most piszkos kezekkel verném a vasat, ahelyett, hogy engem vernek piszkos kritikusok.

Várgedéről – az eső miatt néhány napi várakozás után – a második kirándulást tettük többen Vecseklőre (egy barkó faluba). Útba esik Hajnácskő… most már nem is rom, mert tulajdonosa ledöntette végkép. Innen egy negyednyire van fürdő és savanyú víz, mely egészen olyan, mint a parádi, csak gyöngébb egy kissé. Míg itt uzsonnáztunk: Csomai Jóska cigánybandája gyönyörű nótákat húzott Lavotta, Csermák s másoktól; s különösen megragadt – melyet most először hallottam – a karancsaljai nóta. Hogyne! Az ég is derült-borult hallatára… egyfelől nap sütött, másfelől eső esett… szóval, magyar nóta, magyar vigalom megtestesülése volt.

Vecseklőn megháltunk, s másnap korán reggel indultunk Somoskőre, a Mátra egyik ágán – a Medvesen – keresztül.

Somoskő nem nagy vár volt, nem is nagy hegyen fekszik… de bámultam építését, mely gyönyörű öt-hat-hét-szögű kövekből van. Oldalában elszórva hevernek a hasonnevű falu házai, melynek lakói csaknem idillikus életet élnek még. Amint lejöttünk a várról e faluba, egy parasztasszony házához hitt bennünket, s ott – fölszólítatlanul – jól tartott édes és aludt tejjel. Nagynehezen birtuk rávenni, hogy pénzt fogadjon el. A jó emberek!

Ide Salgó egy órányira esik. Azt beszélték e faluban, hogy mikor Salgón a török volt, innen a somoskői várból oda lőttek a magyarok, s egy töröknek, ki evett, épen a kanalat lőtték ki a kezéből… mire a pogányok nyakrafőre elinaltak Salgóról, a mai napig sem tértek vissza. Hol van oly merész képzeletű költő, mint a nép?

Jó, hogy vezetőt fogadtunk Somoskőről Salgóra, mert tán föl sem találtunk volna e várra. Oly rendkivüli helyen fekszik, hogy gondolatnak is őrült volt oda építeni. Környékezi rengeteg erdő, bükk, cser, tölgy, s egyéb fákból. A hegy teteje óriási gránitszikla s e fölött állott a vár, melynek most már kevés maradványa van. A legmagasb fal mintegy két öles. Talán nem volt Magyarországban vár, mely oly közel szomszédja lett volna a csillagoknak, mint Salgó. Sokáig ültem romjainak legfelső csúcsán; tekintetem mérföldeken, lelkem századokon túl barangolt.

Estefelé értünk vissza Vecseklőre, eltelve a nap élvezeteivel, és jól kiéhezve, minek orvossága egyébiránt készen várt bennünket Vecseklőn… Kubinyi Rudi szakácsának emberségéből; minek ismét az a rosz következése lett, hogy igen jól laktam, s ennélfogva gyötrelmes álmaim valának.

Amint vissza Várgedére mentünk, figyelemre sem méltattam Hajnácskőt, pedig míg Salgót nem láttam, nem győztem bámulni a meredek, cukorsüvegalaku bércet, hol a vár volt.

Az út Fülektől Losoncig sokkal mélyebben véste magát emlékezetembe, semhogy is elfeledtem volna, ennélfogva most Rima-Szombaton keresztül mentem Losoncra. Rima-Szombat csinos kis város; de az a két roppant fogadó benne úgy veszi ki magát, (hogy magyarosan szóljak) mint mikor a kis unoka fölteszi nagyfejű öregapja pápaszemét. A város alatt folyt a Rima vize, melyben úgy megfürödtem, hogy majdnem belefúltam. Nem nagy a víz, hanem épen malom alatt esett a fürdés, hol egyenest keresztül akarván csapni, a habok alá sodortattam. Ha mégis bor lett volna, de vízbe fúlni … szekatura! – Hajdan a szép költői világban csak passzió lehetett így meghalni… a szirének és nimfák karjai között; de most már oly prózai a világ, hogy a szép zengzetes nimfák és szirének rút, néma halakká és rákokká változtak… piha! E meséből az a tanulság, hogy szép, aki jól tud úszni, amivel én sokkal kisebb mértékben dicsekedhetem, mint sok magyar versíró-kollégám, kik tengernyi vizenyős verseikbe fúlnak bele.

Losoncon egy hetet tölték. Dicsőséges eszem-iszom világ volt… egyébiránt szellemi élvezetek nélkül sem szűkölködtem; mert Losoncon sok lelkes barátom és sok kedves leányka van. Azt is híresztelték– alig értem oda –, hogy házasodom, s hogy kit veszek el, mi rám nézve igen is hizelgő volt; de mindazonáltal e hírt csak mende-mondának vagyok kénytelen nyilatkoztatni… megnyugtatására mindazon hölgyeinek, kik érettem tán titkon epednek, viszontszerelemből várva földi boldogságukat.

Losonc igen mulatságos kis város… a deákság gyakran verekedik. Hős fiúk! az idén is agyonvertek egy csizmadia-legényt! Béke hamvaira!… és borostyán a ti homlokaitokra, hazámnak ifjú bajnokai!

És Losonc egyébként is mulatságos városka. Nem említve fürdőjét, van itt egy uriember, ki ha az utcán mutatkozik, az egész város gyerkőcei fütyölni kezdenek. E hajborzasztó zene kiséri őt utcából-utcába. Az egész história, ha jól értesültem ez:

Az említett uriember több gyönyörüséget lel a borban, mint a vízben. Egyszer, midőn volna ilyetén berugott állapotban, megállott közel egy kutyához, s azt füttyeivel csalogatta maga után… de a kutya meg se mozdult, mert hiányában vala a mozdulás egy mellőzhetetlen kellékének; az életnek. E történetnek valaki szemmellátó tanuja volt, s hinc illae füttyölések.

Szinte Losoncon van egy öreg funerátor, kire a város egyetemes fiatal sarjadéka azt szokta kiabálni, hogy:

– Kuvik, kuvik!

Ez a szegény öreg Vácról származott Losoncra. Ama kiabálások üzték őt ide előbbi lakhelyéről. És megérkezett szép álmaival jövendője felől, s amint a városba lépe, ekkép idvezelték:

– Kuvik, kuvik!

És a jámbor aggastyán békén tűr, mígnem türelme megszakad; ekkor a gyerek után lódul és hajigál utánok tégladarabokat… de a gyerekek megfeszítik gyors inaikat, egyet iramodnak, s kétszerezett energiával replikáznak a tégladarabokra, ordítván s üvöltvén:

– Kuvik, kuvik!

Losoncról Balassa-Gyarmatra mentemben semmi baj sem ért, kivévén, hogy a köpönyegemet Losoncon felejtvén, érte a kocsist vissza kellett kelle küldenem majd félórányi járásról; – a kocsis visszafutott, s elhozta a köpönyeget, de nem az enyémet, hanem a másét, s így magamnak kelle visszalódulnom. Végre útnak indultunk, s mentünk most már csakugyan minden szerencsétlenség nélkül… csak útitársam köpönyege s a kocsisnak egy lőcse veszett el. A köpönyeg megkerült, a lőcs nem, minek azon kellemes időtöltést köszönhetem, hogy folyvást oda kelle vigyáznom: nem esik-e ki a kerék?

Útba esett Ladány helység, hol a legszebb parasztfejkötőket láttam életemben. Ha megházasodom, onnan hozatok fejkötőket feleségem számára. no! Már csak azért is megkérhetne minél előbb valami leányka, hogy vegyem el őt.

A nagy hőség miatt késő délután indulván Losoncról, éjfél lett, mire Gyarmatra értünk. Szép csillagos, holdas éj volt. Az egész város fölött némaság lengett (mondaná Sujánszky), a város fölött tehát némaság lengett, csak egy pár kocsmából hallatszott hegedű- és bőgőszó s az ivók egy-egy kurjantása… másnap vásár volt. A vásár legkedvesebb látványaim egyike… átaljában mindazon hely és alkalom, hol minél több embert láthatok. Én a természetnek is meleg barátja vagyok; de hiába, egy szép hölgyet, egy részeg embert stb. mégis sokkal nagyobb gyönyörűséggel szemlélek, mint akármi tájat.

Gyarmaton megnézvén az igen szép megyeházat, s a most épülő roppant börtönt s a vásárban egyet fordulván, elindultam Vácra. Kocsisom egy váci molnár volt, ki lisztet hozott a vásárra… elmés ötleteivel igen mulattatott.

Amint felültünk, mondám neki, hogy kemény lesz az ülése.

– Annál jobban fog rázni – felelt ő.

Aztán politikáról s teológiáról beszéltünk… mi kár! hogy elfeledtem beszédeinket, mik a politikában s teológiában kétségkivül uj epochát alkottak volna.

Rétságon ebédeltem egy ifjú férfiúval, ki valamivel előbb ért oda nálam, s kinek az arca az olyanoknak egyike volt, melyek első látásra vonzalmat öntenek az emberbe magok iránt. Alig váltottunk nehány szót s régi ismerők levénk. Nevét kérdém. Megmondta s folytatá:

– Én nem is kérdezem: ki ön? mert tudom; ön Petőfi, nemde?

– Igen, s honnan tudja?

– Ki ne ismerné önt!

Igaza van, ki ne ismerne engem! gondolám önérzettel! Talán nem élnek tovább firkáim, mint én magam, tán addig sem élnek; meglehet, hogy életemben elhangzik nevem, mintha soha nem zengett volna… de ez engem háborítani nem fog, elég lesz nekem akkor annak tudata, hogy volt idő, mikor azt mondhattam: ki ne ismerne engem! szép ám csak pillanatra is birni egy olvasó közönség figyelmét, s hogy én ezt megnyertem, boldogabbá tesz végórámon, mintha kortársaimtól meg nem értve, de oly reménnyel halnék meg, hogy örök életű leszek az utókor ajkain.

A legkárhozatosabb vekszák egyike, ha az ember Vácra siet, hogy a gőzösön még aznap Pestre érjen, s gőzös öt-hat perccel előbb indul el onnan, mint az ember ott terem…

Így jártam. Amint a váci hegyről leereszkedtem, ott ment a gőzös épen alattam, s mire a városba értem, a gőzös már… oh! denique Vácon kellett az éjt töltenem.

És ez kínos éj volt!

Valami kisértet bolygatott… nagyszerű, méltóságos alak, de minden tagja összezúzva. Másnap reggel tudtam meg: ki volt? Azon fogadóban, melyben háltam, van a szinpad; … az előttem megjelent éji kisértet kétségkívül az itt agyonvert szinművészet szelleme vala.

Nem akarván estig várni a gőzösre, megfogadtam a fogadós lovait, melyek korán reggel elég gyorsan ragadtak a már annyira óhajtott Pest felé, de mégsem oly gyorsan, hogy ne nyugtalankodtam volna. Hánykodásomban egy verset vágtam:

„Idvezlet Pesthez” … Aki tudni akarja: milyen érzelmekkel léptem Pestbe, olvassa ezt a verset.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár/