Mintegy harminc évvel ezelőtt, 1980 nyarán egy kovásznai tárlatmegnyitón nyújtott kezet először Fábián Ernő az akkori fiatal kritikusnak, s azonnal a dolgok, azaz mondandója közepébe vágott egy, a Korunkban frissen megjelent bírálata kapcsán. De tulajdonképpen nem is amaz írás kritikai éléről esett szó ezen az első beszélgetésen, hanem általában a megírás hogyanjáról. A kritikus a hivatkozott eszméket, a még oly magáénak vallott gondolatokat is – úgymond – saját egyéniségében megmerítve építse be írásába, hogy egyéniségének saját jegyeit, stílusát viselje magán az írás. Évtizedek múltán is azt mondhatom, amit akkor éreztem: az igazi párbeszédre és vitára kész Fábián Ernő „megkeresése” fontos volt számomra.
Minthogy nem készítettem feljegyzést arról a számomra nevezetes kovásznai találkozásról, ezúttal e baráti eszmecserének a magam számára leszűrt üzenetét idézhettem csupán. Részletekért Fábián Ernő naplóját* is hiába lapoznám fel, hiszen az 1980. szeptember 1-ei nappal kezdte el ezt a – zsarnokság idején – veszélyes tevékenységét. Sőt abban az évben mindössze két bejegyzést tett a szerző, szórványos feljegyzések készültek 1981–1983-ban is, csak 1984-gyel kezdődően fog rendszeres naplóírásba, és az utolsó, a romániai rendszerváltás utáni, 1990-es év sem teljes, egy április 14-ei kommentárral végeszakad a naplónak.
Amikor naplóírásba kezd Fábián Ernő, akkor már több mint egy évtizedes rendszeres, országos lapokban és folyóiratokban (főleg A Hétben és a Korunkban), valamint a szegedi Tiszatájban követhető szellemi jelenlét áll mögötte – és legalább annyi ideje áll a román titkosszolgálat megfigyelése alatt! –, továbbá könyve jelent meg ekkorra már Apáczai Csere Jánosról (1975) és Eötvös Józsefről (1980), s elkészült doktori értekezése (1979), amelynek megvédésére viszont nem került sor, úgyszintén ebben az időszakban a hozzá földrajzilag is közel álló olvasókhoz is rendszeresen szólott az egykori Megyei Tükör hasábjain.
Fábián számára a naplóírás a szabad véleménynyilvánítás és önkifejezés, a korlátok nélküli megnyilatkozás és elmélkedés lehetőségét kínálta az akkori romániai politikai rendszer, a pártállam körülményei között. Ennek „virágzását” tartja szemmel, ragadja meg a mindennapokban észlelt történésekben és jelenségekben – tanárként közvetlenül jut hiteles információkhoz a diktatúra hétköznapi valóságáról –, valamint törekszik elméleti szintű értelmezésére. Egy adott helyen meg is fogalmazza, hogy számára az egyetlen elfogadható dolog – miután egyik könyvét (A példaadás erkölcse, 1984) kivonták a forgalomból, s közlési tilalom alá helyezték őt magát a hatóságok –, ha rögzíti környezete állapotát, és arról feljegyzi gondolatait. (vö. 161.)
Legelső bejegyzésében egy konkrét, saját városában, Kovásznán történt esetből kiindulva a fasizmusról mint jelenségről elmélkedik Fábián. Hiszen ilyen viszonyokra vet fényt, gondolhatta a naplóíró, ha egy többségi román nyilvánosan és következmények nélkül hangoztathat faj-, azaz magyargyűlöletre uszító szólamokat egy többségében magyarlakta kisvárosban. Ezzel az esettel kapcsolatban jegyzi le aztán, hogy a fasizmus „a gaztettek szentesítése a politikai célok érdekében. Nem írhatsz, nem szólhatsz, nem élhetsz – ha ezt nem akarják, bűnös vagy, másokhoz tartozol.” (37.) Szintén konkrét, helyi magyarellenes megnyilvánulásból kiindulva állít ki látleletet azon évek politikai állapotáról, még pontosabban a magyar kisebbség ellen gerjesztett közhangulatról, amelyet a náci zsidóüldözéssel állít párhuzamba: „Gondoljunk a zsidók ellen szított gyűlöletre. Innen nemcsak látható Auschwitz vagy az ahhoz hasonló helyzet, hanem éppenséggel a kapunyitás hangjai szólalnak meg, a kiirtatás vagy kiűzés ítélete a köztudatban elvégeztetett.” (75.)
A mindennapi történések feljegyzése mellett nagy hangsúlyt kapnak a naplóíró olvasmányélményei, elsősorban azok, amelyek segítik a totális rendszerek működésének feltárásában és jobb megértésében. 1984-ben első bejegyzése például George Orwell két nagyhatású szatírájával kapcsolatos, amelyben az adott helyzet leírásához használható támpontokat, kvázifogalmakat, jelképes erejű nyelvi eszközöket talál a naplóíró, mint: kettős gondolkodás, új nyelv, gondolatbűn, gondolatrendőrség, Szeretet-minisztérium, jelenhez igazított múlt stb. De ezek mellett igazi operációs fogalmakat is használ Fábián egy-egy helyzet vagy kérdés elméleti értelmezéséhez, mint amilyen például a szuverenitás (vö. 55.) vagy a deszpotizmus. Utóbbival a romániai zsarnoki rendszer történelmi gyökereire kíván rávilágítani. (vö. 53–54.)
„Az orwelli világnak nem kell eljönnie – kommentálja az adott helyzetet –, itt van, annyira, hogy a derék angol is megszégyellné magát, ha látná azt, amiben nekünk naponta részünk van.” (52.) Másutt ezt a rémálom-metaforával érzékelteti, vagyis – írja –: „amit átélünk, bizonyos megszorításokkal csak a rémálomhoz hasonlatos. Ez a rémálom azonban valóságos. Ezért nagy író Franz Kafka.” (67.)
Az orwelli világhoz sok-sok adalékkal járul hozzá Fábián naplója, igazolván ezúttal is, hogy az irodalmat nemegyszer maga a valóság írja felül. Ezek közül feltétlenül kiemelésre érdemes az, amely nemcsak a helyzetről, de magáról a naplóíróról is groteszk képet fest. A bejegyzés szerint lámpafény mellett olvassa éppen Lenin valamely munkáját a naplóíró, akarva, nem akarva arra kényszerülve, hogy a kommunizmus egyik nagy „tanítómesterének” elveit tapasztalja meg a gyakorlatban ő, aki fokozatosan ama rendszernek a bírálójává majd 1984–85-tól egyik közismert ellenzékijévé vált. „Lenint olvasom pislogó lámpafénynél, és arra a létező szocializmusra gondolok, amelyik a munkásosztály nevében annyira megtiszteli állampolgárait, hogy tetszés szerint naponta órákra elveszi a villanyt. Aki ez ellen szólni merészel, beverik a száját” – rögzít egy éveken keresztül tartó mindennapos jelenséget 1986-ban. (169.) S ugyanitt érzem helyénvalónak megjegyezni, hogy Fábián mint a rendszer ellenzéki gondolkodója a létező, kiváltképp a romániai szocializmus bírálatát gyakran éppen a marxista elvekre hivatkozva végzi, azoknak a nézőpontjából tehát, akik hittek a rendszer megreformálhatóságában, s ezáltal újabb furcsa pozícióban tüntetve fel magát.
Kettős célt követhetett Fábián Ernő a naplóírással. Feljegyzéseit, kommentárjait, reflexióit a maga számára, mondhatni belső lelki kényszerből vetette papírra, ugyanakkor – s a kettő nem zárja ki egymást az ő esetében – egyfajta „munkanapló”-nak szánta, hogy aztán mintegy nyersanyagul használhassa megírandó munkáihoz. Az első füzet borítójára írt „Tervek, jegyzetek” kimondottan is ezt a szándékot fejezi ki. Mintha csak Márai Sándor megjegyzéséhez tartotta volna magát ezzel a címadással, aki – olvasóközönségnek szánt – 1943-as naplójában leszögezte: „Jegyezzünk föl mindent, ami ötlet, szilánk, mert senki nem olyan feledékeny, mint a gondolkozó ember. De ne siessünk megalkotni semmit, ami ötlet, amíg el nem jött az ideje … az inkubációs időn túl adjuk meg az ötletnek az érettség, a valóság teherpróbájának idejét is. Ha mindezt kibírta, ha nem untuk meg, ha minden részletében az unalomig ismerjük, s mégsem unjuk … akkor, egy perccel sem elébb, írjuk meg.” (Márai Sándor: Napló. 1943–1944. Budapest, Akadémiai Kiadó–Helikon Kiadó, 1990. 70.)
Munkanaplónak indulhatott tehát, de a pártállami viszonyok bekeményedése, a szólás- és sajtószabadság drasztikus korlátozása folytán Fábián számára a – titokban vezetett – napló már-már az egyetlen „fórum” volt. Az egyik bejegyzésben tisztázza is a maga számára a feladatot, hogy tudniillik amikor „a gondolat és a szó porkolábjai” mindent elfojtanak, csak „önmagára reflektálhat” a tollforgató, a saját szellemi vállalkozására vonatkozóan pedig kijelenti: „Ez a naplóírás és a soha el nem küldhető és nem közölhető levelek és tanulmányok írásának ideje. Meg is maradhat, ha el nem kobozzák. Vagy a bűnösséget bizonyító dokumentum lesz belőle, vagy emlék, szebben hangzóan memoirs, szerencsésebbeké meg is jelenik, valamikor haló poraiban; írójának még elégtétele sem lehet.” (59.)
Következésként kijelenthető, hogy nem egy tudatosan olvasóközönség számára készült napló született ugyan, de tartalmi-gondolati gazdagsága révén kortörténeti dokumentumnak tekinthető Fábián Ernő munkája.
Sokszor felmerült a kérdés a rendszerváltást közvetlenül követő években, hogy vajon mikor s milyen művek kerülnek elő a romániai kemény diktatúra szorításának idejéből magyar íróink műhelyeiből, amelyeket szerzőjük az íróasztalfióknak volt kénytelen írni. A nagy várakozás általában hiábavalónak bizonyult az évek teltével. Fábián Ernő naplójegyzeteit bizonyára nem az asztalfiók, hanem még titkosabb helyek rejtették, s ha ez nem is egy rendszeres, a szerzőtől megszokott társadalomtudományi-önismereti mű, mivel – ahogy ő maga is néhányszor kijelenti a naplóban – az élet íratta, fontos tanúságtétel a romániai társadalom s különösképpen az itteni magyarság egy sötét időszakáról, illetve egy jeles erdélyi magyar értelmiségi részéről az utókor számára. Tanúságtétel a romániai magyarság általános jogfosztottságáról egy totalitárius diktatúra idején – egy nemzeti közösség kiszolgáltatottságának, a hatalommal szembeni tehetetlenségének, valamint az ellene irányuló erőszaknak, rendőri terrornak, politikai hangulatkeltésnek számtalan esete szerepel benne –, továbbá a naplóíró közérzetéről és önvizsgálatáról. Nem ritka a naplóíró keserű kifakadása, aminek oka lehet egyrészt az alkotó munkában való akadályoztatása – „teljesen likvidáltak a szellemi életből” (251.) – vagy a félelem – „minden pillanatban rám szakadhat a fizikai meghurcolás” (uo.) –, másrészt pedig a saját nemzeti közössége részéről tapasztalt passzivitás. Nem riad vissza ilyen esetben Fábián az önostorozástól sem: „Mást nem gondolhatok – írja 1986-ban –: a székelység – ez elmondható az egész erdélyi magyarságról – gyáva, megalkuvó nép, versenyt szalad, hogy nyakát megköttesse. Semmi ellenállás. (…) Elvesztette akaratát. Megfosztották? Nem. Az olyan népeket, melyeknek életakaratuk van, semmitől nem lehet megfosztani. Leginkább akaratuktól nem. Elvehetik földjét, házát, iskoláját, minden földi javát, de lelkét semmiképpen nem szolgáltatja ki. (…) Gyávák vagyunk, megérdemeljük, ami velünk történik. A pusztulás elkerülhetetlen. Az ilyen nép nem is érdemel mást.”(184.)
Az önvizsgálatban saját személyes felelősségére is kitér, hiszen tanári pályája kezdetén maga is „felvilágosító” munkájával hozzájárult a parasztság kifosztásához, pár évtized múltán pedig tapasztalnia kell az állami és szövetkezeti tulajdonviszonyok között folytatott mezőgazdaság csődjét. (vö. 269.)
Fábián naplójegyzetei pontosan kapcsolódnak az események időrendjéhez, s ezáltal egyfajta szubjektív krónikája is ez az 1980-as éveknek s a rendszerváltás heteinek, de mindenekelőtt egy – az ő szófordulatával élve – szabadnak született ember gondolatainak foglalata, aki az őt körülvevő szűkebb és országos társadalmi-politikai környezetről – őt magát idézve: a „gettótársadalomról” (66.), a „lágerlétről” (133.) –, különösképpen a kulturális életről, illetve magáról a történelemről, a totális társadalom működéséről jegyzi fel tapasztalatait és gondolatait, s értelmezi-kommentálja azokat. Teszi ezt egy alaposabb történelmi tudat kiművelése érdekében, s ezáltal a teljesebb igazságot szolgálja az egyoldalú beállításokkal szemben, mint amilyen például a német mint bűnös nemzet. A holocaust elismerése mellett – teszi fel a kérdést a naplóíró 1984 decemberében – „miért fokozzák harmad-, negyedrendűvé az örmények lemészárlását, Sztalin koncentrációs táborait, a németek kegyetlen kitelepítését Közép-Európából, a magyarok jogfosztását Szlovákiában? (…) Egészében kell láttatni a kegyetlenség, az erkölcsnélküliség elhatalmasodását az emberi elmén és akaraton.” (89.)
Mondhatni naponta szembenéz mindezekkel a szűkebb környezetében és a nagyvilágban zajló eseményekkel és jelenségekkel, valamint saját elszigetelődésével a szellemi életben, s mindezek együttesen közérzetét egyre keserűbbé teszik. Rögzíti a napló Fábián kifakadását egy családi kudarc nyomán például: „Miért jutott nekem mindenben a kívülállás, mint koldusnak, aki a templom bejárata előtt térdel? Én sem törekedtem. De a szocializmus is minden lehetőségemből kirekesztett és meggyalázott. A karrierért önmagamba kellett volna tapossak. Ezt nem tettem. Ehhez hiányzott az ízlés.” (323.) 1989 januárjában meg a teljes kilátástalanság íratja le a naplóíróval, hogy „a legjobb volna mindent (főleg az írást) abbahagyni.” (354.) A rendszerváltás heteiben is tapasztalja a nacionalizmus, a magyargyűlölet fokozott jelenlétét, de egy-két alkalommal, a felszabadult közélet terein szerzett tapasztalatai lelkesedéssel töltik el, amiről a naplóbejegyzés is tanúskodik: „Van erő, értelem, élni akarás” – írja 1990. február 25-én. (427.)
Elsősorban az eszmék története érdekli a naplóírót, az ún. közösségi ideológiák, a nacionalizmus vagy a liberális gondolat például, s ezek felől reflektál a társadalmi-politikai, valamint szellemi környezetére, s ebből kifolyólag kevésbé uralják ezeket a jegyzeteket a műhelyvallomások. A napló egyik ilyen ritka helye, amikor közvetlenül vall Fábián mint a reformok híve a forradalom iránti attitűdjéről, mondván, hogy „írásaimban soha nem lelkesedtem a forradalmakért. A forradalmak elképzelhetetlenek erőszak nélkül. (…) Ezért is foglalkozom oly nagy ragaszkodással Eötvössel és Széchenyivel. Mégis azt kell írnom, hogy bizonyos körülmények között a forradalom elkerülhetetlen. Mikor a deszpotizmus annyira erős és megszilárdult, hogy semmilyen lehetőség és mód nem nyílik reformok megvalósítására, beteljesül az irracionalizmus az észszerű emberi akarat felett, nincs mit tenni, az uralmi rendszert erőszakkal meg kell változtatni, el kell távolítani. (…) A tévedés kockázata nélkül kimondhatjuk, hogy a forradalom szükségét semmi más nem indokolja, mint a bornírt deszpotizmus léte.” (87–88.)
Nemegyszer pedig a globális helyzetre és tendenciákra is reflektál, kritikus szemmel figyelve a nyugati demokráciákat is. „Mivel az egész, úgymond világkultúra válságos – jegyzi fel 1984-ben –, az egész kultúra humán értékrendjének katartikus megújulására van szükség, Közép-Kelet-Európa is ehhez, pontosabban: e célokat és feladatokat körvonalazó és megoldó mozgalmak mellé kell álljon. Másként függvény- és kiszolgáltatott voltára nem találhat megoldást. Rajtunk csak a radikális, semmiféle helyezkedésre nem tekintő kritika segíthet, azoknak a hagyományoknak a felhasználásával, melyek az esszenciális szabadelvűséget és demokráciát a másság megőrzésével egyeztetni tudták.” (62.) Rokonszenvezik a nyolcvanas évek lengyelországi reformmozgalmaival, de nem mulasztja el megjegyezni, hogy a nemzetiségi kérdés, az ottani németek helyzete például szóba sem kerül részükről, s végül – szintén 1984-ben – leszögezi: „A modern demokrácia egyáltalán nem lehet közömbös vagy egyoldalúan nemzeti. Egyik jellegzetessége a nemzetiségi autonómiák elismerése kell legyen. E nélkül önmaga tagadásába fordul.” (77.) Más alkalommal, a korabeli szerbiai nemzetiségi vitákra, Koszovó helyzetére reflektálva egy 1987-es jegyzetben kijelenti: „Európa békéjét és biztonságát nem a szeparatista vagy autonóm törekvések veszélyeztetik, hanem az önkényesen megvont határok és a nemzetiségek elnyomása.” (251–252.)
A környezetében tapaszalt emberi gyengeségeket, továbbá a megalkuvást, illetve a morális parancsok vagy közösségi érdekek és értékek könnyelmű feladását is szóvá teszi ahányszor csak ilyen jelenséget tapasztal. Beszél „kispolgárias ostoba társaságokról”, „békaperspektíváról” (vö. 71.), a totális rendszer által „kitermelt” vezető beosztásúak primitív műveltségéről és gondolkodásmódjáról (vö. 80.) stb. stb. A szókimondást, ami a mindennapi kapcsolataiban is jellemezte, a naplóírásban sem tagadja meg, még a kemény jelzőktől és jellemzésektől sem riad vissza, legyen szó akár jó barátról, akár kollégáról, írótársról, esetleg valamely úgymond kényes történelmi vagy közéleti-kulturális kérdésről (vö. 72., 77–78., 83., 97–98., 103., 106., 113., 235., 248., 360., 363., 366.).
Fábián Ernő már 1984-ben tisztázta a maga számára – amit nem sokkal később néhány neves írástudó társával meg is valósítanak –: a pártállami keretek és nyilvánosság helyett egy titkos, föld alatti fórumot és nyilvánosságot kell választania, hogy szabadon megnyilvánulhasson. Ez volt számára a Limes-kör 1985–1986-ban. „Egyszer s mindenkorra le kell számolni azzal az illúzióval – írta 1984-ben –, hogy egy monolitikus politikai rendszerben el lehet valamit érni érveléssel, a tények és a gondolkodás bizonyító erejével. Az utak elválnak egymástól. Választani kell az eszközlét és a szabad gondolkodás között. Ha valaki a szabad gondolkodást választja, ez a magatartásában, viselkedésében kell megnyilatkozzon, a példaadás erkölcsében.” (78.) Egy tartalmas írástudói élet végső üzenetének is tekinthető az idézett naplóbejegyzés.
A napló közzététele Bárdi Nándor és Filep Tamás Gusztáv anyaországi kutatóknak az érdeme, ugyanők készítették a bevezető tanulmányt és az igen gazdag jegyzetanyagot, az utószót Peti Emese jegyzi, az ajánlást meg Németh Zolt.

Borcsa János

*Fábián Ernő: Naplójegyzetek 1980–1990. Kolozsvár, Kriterion Könyvkiadó, 2010

(Forrás: Székelyföld, 2011 májusi szám)