Fény nélküli csillagtalan éjjel,
bár ragyognak a csillagok…
Hangod ily messzi nem ér el,
Te nem is tudod, hogy hol vagyok!

Messze, hol minden idegen,
idegen házak, arcok, kertek,
tapaszos házak, kicsiny ablakok…
Te nem is tudod, hogy hol vagyok!

Óriás nagy, hideg szobában,
hol a lehelet is megkövül,
betegen és forró lázban
csak egyedül ő vesz körül.

Remény nélkül, elhagyatva élek,
a gondolat, mely hozzád ér csupán,
Rád gondolok minden mást feledve…
S átölel a fullasztó magány.

(Lele, 1969. szept. 4.)