Valami mindig fontosabb volt a padláda kifestésénél. A tornácon állt a padláda, a künt és a bent között, a senkiföldjén. Azon ült apám. ’96-ot írtunk. Otthon is volt, meg nem is: elsőszülött fia udvarára „látott”, de mégsem.
— Hogy vagy fiam? — kérdezte furcsán, idegenül, és nem nézett rám. Nem nézett rám, mert úgynevezett perifériális látása volt: csak arra nem látott, amerre nézett. Ezt a Bergman-film jelenetet besúgtam a pszichiáteremnek is. Csak próbaidőre engedtek ki.
— Jó, de ez még kevés ahhoz, hogy kétségbeessen — mondta a pszichiáter nő. Valamikor szép lehetett, kábé annyi idővel azelőtt, amennyi azóta eltelt.

Budapest, 2022. V. 8.