Születésének 65. fordulóján (Sáromberke, 1907. május 7.) hadd igyekezzünk még egyszer felidézni hirtelenül elmúlt testi alakját úgy, ahogyan mi, kortársak és küzdőtársak, együtt növő, egyforma vagy ellentett érvekkel vitázó gondolkodó fők, barátok vagy talán ellenfelek valaha láttuk s számunkra legalábbis örökre eltörölhetetlenül megőriztük emlékezetünkben… Azért vagyunk hálásak ennek az évfordulónak, mert alkalmat ad a másként csakhamar semmibe foszló emlékkép írásba rögzítésének. Hadd maradjon valamivel több is az utókornak, mint az irodalomtörténet elismerő vagy bíráló megállapításai, vagy a mű immár örökké változatlan korallszirtje az idő hullámverésében.

Szabédi László

Most sajnálom csak igazán a részletező leírás képességének hiányát magamban!… így nem is tudom pontos körvonalakkal fölvázolni keskeny kecses termetét, amely minden soványsága ellenére sem adott tápot a törékenység képzetének. Jóllehet közepes növésűnek lehetett mondani, éppen a karcsúsága miatt látszott magasnak – különösen kezdő költő korában, de még férfikora delén is, amikor annyi év elszakítottsága után, a felszabadulást követő időkben, ismét összetalálkoztunk Kolozsvár főterén, s én a legelső pillanatban alig ismertem rá a kissé viseltes, de szigorú renddel őrzött öltönyében s meglepően régiesnek tetsző fekete keménykalapjában.

Az öltözék futó benyomását azonnal elmosta azonban a sötéten ívelt szemöldök alól elővillanó szem finom fénye, a magas és domború homlok fehérsége, a szépvonalú arányos orr egyenessége, az angolosra nyírt bajusz és az akaraterőre valló áll között meg-megnyíló két ajak röppenő mozgása. Ebben a mozzanatban rejtőzött rendszerint a csendes irónia, olykor fölényes gúny, néha kíméletlen szókimondás, amelynek fénye átvilágította mozgékony arcvonásait és valamely sugalló erőt sugárzott szét róluk, amelyet hallgatója hajlamos lett volna a kimondott szavaktól vagy kifejtett érveléstől független természeti benyomásnak tulajdonítani.

Holott ennek a magával ragadó szellemi erőnek, szinte erőszaknak a mélyén a tehetség, a tudás, a logikus gondolkodás, az elemző elme magasfeszültségű áramkörei keresztezték egymást. Ezekből áradt felénk az a mágneses vonzás, amelynek mezejében saját gondolataink szétszórt fémtöredékei is az ő vonalai mentén rendeződtek szabályos alakzatokká. A lankadatlan benső feszültség kölcsönzött középmagas tenor hangjának is behízelgő hajlékonyságot – ez cseng mindegyre vissza fülembe, valahányszor véletlen pillanatok felidézik őt elém. S ugyanakkor látom kézmozdulatainak mérsékelt lendületét, amellyel mondatait és érvelését mintegy aláhúzta, megerősítette, még meggyőzőbbé tette.

Máig sem tudom a sorsnak megbocsátani, hogy az anyag e legmagasabb formájú rendeződése önmozgásában saját magát idő előtt pusztította el. A születésére való emlékezés önkéntelenül felidézi halála napját is, azt az 1959. április 19-ét, amikor József Attilához hasonlóan távozott az élők sorából. Egy azóta már kötetben is megjelent, de különösebb érdeklődést nem támasztott versemben feltört belőlem e fájdalmas tragédián érzett és azóta sem lebírható keserűség. Nem mintha ennek bekövetkeztét meg lehetett volna akadályozni! De mert egyáltalán be kellett következnie. S nyilván be kellett következnie – éppen a már említett lankadatlan benső feszültség miatt, amelynek folytán a másokénál lényegesen kifinomultabb és fokozottabban érzékeny idegrendszer pályái nem bírták el a bennük keringő áram erősségét és a kicsapható biztosíték híján az egész berendezést rombolták széjjel.

Éppen ez volt lenyűgöző egyéniségének legjellemzőbb tulajdonsága, ez a hallatlan érzékenység a külső világ tapintható, megmérhető, felfogható jelenségei iránt, amelyeket gondolkodásának finom hálójában szabályos rendszerré tudott szervezni. S ugyancsak ez az érzékenység, amellyel a szellem legrejtettebb zugaiba is képes volt elhatolni – oda, ahova csak a gondolat legnagyobb mestereinek sikerül nem csupán a tudás, de a veleszületett megérzés segítségével eljutniok.

Költő és tudós volt egy személyben. Tudor Vianu oly őszinte barátsággal viseltetett irányában, hogy mindkettejük élete folyamán történt találkozásaink alkalmával sohasem mulasztotta el az érdeklődést Szabédi hogyléte és munkássága iránt, noha ez utóbbiról – meglepődésemre – néha jobban volt tájékozva, mint saját magam, főleg ami a tudományos és esztétikai vonatkozásokkal volt kapcsolatban. Írótársai körében – lettek légyen azok bármilyen néphez vagy nemzetiséghez tartozók – hasonló megbecsülésnek örvendett, s – bár erről sem közvetlen, sem közvetett tapasztalatom nincs – meg vagyok győződve, hogy tanítványai, az egyetemi hallgatók szintén tisztelték és szerették. Főleg pedig tanulhattak tőle.

De tulajdonképpen nem is erről akartam beszélni, hanem személyes benyomásaimról. Azokról az írószövetségben elmondott, okosan érvelő felszólalásairól, amelyeknek tanúja voltam s ahol csak csodálkoztam mondatfűzésének szépségén, gondolatmenetének logikáján, minden szónoki fogástól mentes meggyőző erejű előadásán. Mély benső irigységgel hallgattam a romániai értelmiségiek első bukaresti tanácskozásán elmondott beszédét – éreztem, hogy ilyesmire csak nagyon felkészült, nagyon magabiztos és öntudatos előadó vállalkozhatik, engem nyilvánvalóan akadályozott volna szokott félénkségem és gátoltságom, éppen ezért irigykedtem rá, s egyben szerettem is.

Mindig az volt az érzésem, hogy mások tulajdonképpen nem szeretik és nem értékelik eléggé! Ehhez a nyilván minden alapot nélkülöző érzéshez persze sohasem tudtam megfelelő tárgyi bizonyítékot felmutatni. S most, hogy fellapozom a róla szóló írásokat és értekezéseket, meghökkenve tapasztalom: mennyire nincs igazam! Mert a halála után fojtó némaságban eltelt több mint egy évtized után hirtelen újból feltört az iránta megnyilatkozott és megnyilatkozó elismerések hőforrása. Balogh Edgár, Izsák József, Szőcs István, Baróti Pál, Csehi Gyula, Kiss Jenő, Márki Zoltán, Pomogáts Béla, Ficzay Dénes mondotta el róla rövid három esztendő alatt emlékeit, véleményét, értékelését.

Ettől függetlenül azonban többé-kevésbé pontos és meggyőző irodalmi arcképeket kaptunk róla a Magyar Irodalmi Lexikonban, A Magyar Irodalom Története VI. kötetében, Sőni Pál A romániai magyar irodalom története című egyetemi jegyzetében, főleg azonban a Kántor-Láng-Réthy: Romániai magyar irodalom, 1945–1970 című művében. Ez utóbbiakban természetesen a tudományos pontosságra való törekvés már kötelezővé teszi a hűvös mértéktartást és a józan megítélést – talán ezért van az, hogy nyugodt tárgyilagosságukkal és okos távolságot tartó fölényükkel nem tudok teljes mértékben kibékülni.

Kétségtelen, hogy a hiba nem bennük keresendő, hanem alulírottban, akinek számára Szabédi László még mindig nem irodalomtörténeti tény és adat, hanem az a hús-vér valóság, amely nem csupán az egykori emlékek nyomán támad föl az érzelemben, de a művek olvastán a gondolatban is újra meg újra kiformálódik. Talán ezért is nyugtalanít a róla szóló tanulmányok és emlékezések jelen sorokkal is szaporodó viszonylag jelentős száma és maguknak a műveknek – akár költői, akár szépprózai, akár tudományos jellegűek is legyenek azok – viszonylag jelentéktelen mennyiségű kiadása és elterjedtsége.

Igaz: ezzel szemben fel lehet hozni azt, hogy versei és szépprózai művei már 1967-ben megjelentek Csehi Gyula előszavával, tanulmányaiból pedig 1969-ben látott világot válogatás. A Kriterion viszont tudomásom szerint 1974-re és 1975-re tervezi jelentősebb elméleti munkáinak bő válogatását. Mindez azonban, úgy látszik, még mindig nem elegendő a körülötte lebegő meg nem érdemelt feledés könnyed homályának eloszlatásához.

Ebben nyilván személy szerint senki sem hibás. Az illetékesek: kiadók és kritikusok, sőt talán még az olvasók is mindent megtettek az életmű jelenvalóvá varázsolásához. A felejtés törvénye azonban az irodalomban is éppen úgy érvényes, mint az emberi tevékenység bármely más területén, hacsak a ritkán hálás, olykor hálátlan, legtöbbször azonban közönyös utókor tudatos és kitartó erőfeszítéseket nem tesz az észrevétlenül lerakódott por mögött elevenen ragyogó valóság felvillantására.

Szabédi születésének 65. fordulóján ez a néhány sor is ennek a célnak érdekében íródott.

Megjelent A Hét III. évfolyama 18. számában, 1972. május 5-én.