„Nem azt, ami van, hanem amiért van”

Bordy Margit költő-festőművésszel az alkotásról




Még nem tudom milyen, mikor találkozunk. Versei, képei után komoly, elkötelezett, határozott vélekedéssel a világról, saját utat taposva magának a festészet, költészet birodalmában.
Hamarabb érkezik pár perccel a cukrászdába, ahol – a hely miatt? a megelőlegezett bizalom okán? – azonnal egymásra hangolódunk, és már régi ismerősként beszélgetünk. Mindez a világhálónak köszönhető, ahova a művészember szívesen teregeti ki „holmiját” – értve ezen legdrágább kincseit. Nem kell sorba állnia, rögtön megjelenik.
A jókedvhez a finom sütemény is hozzátesz, mindketten szeretjük, s amíg falatozunk, oldódik, gömbölyödik közöttünk a párbeszéd. Olykor alig bírjuk kivárni egymást, annyira sürget a közlési vágy, s ebben ő a fegyelmezettebb.



• Készültem egy kicsit… – mondja, s előhúz egy ánégyes lapot, tele megjegyzésekkel.
• Nagyon jó, nagyon rendes vagy, látszik, hogy tanítottál – mosolygok hangosan.
• Ugye? Végig. Több helyen tanítottam, utoljára a Báthoriban, onnan mentem nyugdíjba. Olyan jó volt ott! Itt élek Kolozsváron, már hány? hm… ötvenöt éve.
• Megnéztem, hol van Unoka, mert most hallottam róla először. Nincs is olyan messze ide.
• A dédszüleim éltek ott. Anyámék Pesten laktak, apám is ott dolgozott, ott ismerkedtek meg. Én negyvennégyben születtem, októberben, mondtam is anyámnak, nem tudtál még két hónapot várni, hogy 45-ös legyek? – teszi hozzá nevetve. – Dédanyám üzent, ő nagyon kapitányos lélek volt, azonnal gyertek haza, itt a birtok, a szép ház, így aztán anyámék hazajöttek. Nem volt rózsás akkor Pesten, mesélte nagyanyám, mert ott együtt laktak. Így adta a sors, de sose bánom, hogy nem Pesten születtem, hanem Szászrégentől kb. tizenöt kilométernyire. Egy évet ültünk ott, majd Dicsőszentmártonba költöztünk, mert apámnak ott akadt munka. Tizenhárom év után szüleim elváltak s mi visszajöttünk Szászrégenbe, nagyanyámék ott vettek házat. Vásárhelyen végeztem a középiskolát, ott érettségiztem. A felvételin románból elvágtak. Akkor anyám, aki nagyon ügyes, bátor asszony volt, és nagyon szép, a legjobb román tanárt fogadta mellém, így aztán bejutottam. Az egyetem elvégzése után Tordára kerültem, az üvegszakiskolába, technikai rajzot tanítottam azoknak, akik az üveggyárban dolgoztak, készítették a vázákat, meg mindenféle tárgyat. Már ’90-ben visszakerültem Kolozsvárra, ahol három iskolában is taníthattam különböző napokon, végül a Báthoriban kaptam egy teljes katedrát. Az egy nagyon jó időszak volt…

Bordy Margit: Jel-képek a szülőföldről



• Hogy jutott először eszedbe a festészet?
• Ó, tizennégy éves korom óta rajzolok… a művészet és költészet-szeretet a családból származik, apám nagyon kedvelte az irodalmat, verseket is írt, de nem közölte őket. Anyám pedig szépen rajzolt, kézimunkázott, épp festeni nem festett. A rajzait igen szerették. Esténkent pedig nagyokat olvasgattunk, hangosan is, úgyhogy belém  ivódott gyerekkortól…
• Testvéred van?
• Nincs sajnos, egyedüli gyerek voltam és elkényeztetett. Nagyon szerettek a szüleim, ezért igazán hálás vagyok a sorsnak, tényleg mindent megadtak, s én soha nem voltam hálátlan. Valahogy ilyennek születtem, nem éltem vissza, nem követelőztem, ilyesmire nem emlékszem. Ha valami megtetszett, elmondtam anyámnak, aki rögtön intézkedett.
• Tehát panaszaid, bánataid nem voltak.
Nagyon sóhajt.
• A szüleim válása az nagy bánat volt. Addig együtt éltünk s a külön költözésük nagyon megrázott… Meg hát a saját két házasságom, és két válásom is megviselt. De ez nem ide tartozik.
• Mindenesetre árnyalják a rólad alkotott képet, amit a fészbukon megjelent festményeid és verseid alakítottak ki bennem.
• Sok régi ismerősömmel ott léptünk kapcsolatba egymással újra. Az irodalom és képzőművészet párhuzamosan futott az életemben. Első kötetemről Vásárhelyi Géza írt a Helikonba elismerően, a másodikról Sándor Boglárka Ágnes a Szabadságban közölt szép tanulmányt, amiben azt írta, hogy egyenrangúan művelem mindkét művészeti ágat, ami nagyon jól esett. Huszonhárom éves voltam, mikor a Vitorlaénekben megjelent hat versem, Lászlóffy Aladár válogatásában. Ezután rendszeresen közöltek tőlem a Helikonban, Igaz Szóban, Korunkban, Ifjúmunkásban, mindenfelé, még Magyarországon is. Most is küldök, csak nehezen tudom a technikát használni, mert nincs hozzá elég türelmem. Pedig István fiam megmutatta, ő itt él Kolozsváron, biológiát végzett, környezetvédelmet Pesten, angolul, most épp Vásárhelyen volt egy kongresszuson, a nagyobbik kint él Németországban, ott érettségizett, ott végzett egyetemet, mindketten nagyon ügyes gyermekek lettek, a Jóisten áldása ők nekem. És ami a művészeti tevékenységemet illeti, mindkettő: a költészet és a festészet is ugyanolyan drága és értékes. Nagyon szeretem Borges-t (Jorge Luis B. argentin költő), Brueghel-t (flamand festő), de a magyarokat, Ady, Nagy László, József Attila verseit is, természetesen, – előveszi a papírját – itt leírtam pár mondatban…
• Olyan szép gyöngybetűkkel írtad, ezt nekem is adhatod.
• Neked adom – mondja hirtelen elhatározással.

• Akkor fogjunk bele a tulajdonképpeni interjúba. Hogy született az első versed? Arra fel, hogy otthon irodalombarát légkör volt?
• Úgy, hogy ültem a kerítésen.
• És ilyen pontosan emlékszel rá.
• Igen, és volt egy vázlatfüzet a kezemben, és rajzoltam a szemben levő házat. Ha jártál Szászrégenben, akkor tudod milyen dimbes-dombos utcái vannak, hegyre mennek fel. Nagyon érdekes és szép város, nagyon szerettem. És ott a kerítésen egyszer csak elkezdtem írni… Már középiskolás koromban utolsó évesen megjelent két versem az Utunkban. Kóczián László tanította nekünk a magyart Vásárhelyen, kiváló tanár volt, tátott szájjal hallgattuk, mikor Adyról beszélt. Vannak tanárok, akik meghatározzák az utadat, komolyan. Ő töltötte meg az egész középiskolát azzal, hogy: tudjátok hogy van egy Bordy Margit, aki költő? – mikor ezt meghallottam… én nem voltam egy olyan könyöklős fajta, nem dicsekedtem a verseimmel… az osztálytársaim meg csak úgy néztek, olyan drágák voltak… Mikor felkerültem Kolozsvárra, már bátrabb lettem, bevittem az Utunkhoz, meg küldtem erre-arra, s így minden évben jelentek meg verseim.
• Kihez vitted az Utunkban?
• Várj csak… ott volt Banner, Szőcs István, Szilágyi István, csak ő még nagyon fiatal volt akkor… aztán megjelent! És tudod milyen gázsit kaptam, Kati? Egy versemért annyit kaptam, hogy vettem egy márkás gyönyörű cipőt! Becsszóra – hangsúlyozza, még az akkori örömteli meglepetéssel hangjában.
• Mikor volt ez…?
• ’64-’65-ben.

Bordy Margit: Asztal, fehér lapokkal



• Olvastam egy interjúdat, amit Józsa István készített.
• Igen, ő nyitotta meg a kiállításom, amin Katona Éva olvasta fel a verseimet. Orbán János Dénes hívott meg erre, akivel egy Korunk-rendezvényen ismerkedtem meg. Nagyon eredeti figura volt, amíg itt volt. Velem kimondottan rendes volt, a legmesszebbmenőkig segítőkész, mikor a kiállításomat szervezte. Nagyon hálás vagyok neki ezért.
• Én meg a fészbukon láttam a festményeidet, a verseket, Nagy Anna lájkolásainak köszönhetően, akit ugyancsak ott fedeztem fel.
• Igen. Szereti a munkáimat, én is szeretem a műveit. Nagy művész Nagy Anna. Vele is a világhálón találkoztam újra.

• Szóval, – térek a lényegre – a képeid is és a verseid is a metafizika tartományába illeszkednek…
• Igen, Kati, igen igen…, majd meglátod mit írok – mutat a nekem adott lapra – Mert tulajdonképpen nem azt kell ábrázoljuk és láttassuk, már mi, festők, amit látunk, hanem azt, amiért történik minden. Amiért. Nem azt, ami van, hanem amiért van – nyomja meg a harmadik szótagot.
• Ami a kiváltó oka a műnek?
• Igen, és valahogy a valóság felettisége, mert a valóság nem mindig valóság.
• Azt mondod, nem az a valóság, amit látunk?
• Nem mindig az. Az embert is nézed, de honnan tudod, ki ő, milyen, ameddig meg nem ismered, és soha nem lehet teljesen megismerni egy embert…még magadat is megleped, hogy…tényleg így gondolom? tényleg ezt akarom?
• És honnan jött az az életedbe ez a …csatorna?
• A metafizika? Talán a versekből…mert néha elgondolkoztam azon, hogy …, tudod, én nem az a verselő vagyok, aki… nem vagyok egy vidám verselő, mert az élet egyáltalán nem vidám…
Nagy sóhaj, hosszú szünet.
• Belekezdesz valamibe egy versben, ez a maszek véleményem, és nem tudod teljesen kifejteni, hagysz mindig valamit az olvasónak, azzal, hogy ezt már ő kutassa ki, járjon utána, ha érdekli, ha vonzza.
Helyesel.
• Tehát van valami mély és sötét, felderítetlen terület.
• De van világosság is!
• Hát persze, különben nem vonzana. De sejtelmes, hogy még inkább bevonzzon. Be tud szippantani, de nem ad igazán megnyugtató választ.
Nyugtázza, hogy érti, mit akarok mondani.
• Ezért érdekel, milyen hatások értek ilyen szempontból az életben, milyen impulzusok sodortak efelé. Nem hiszem, hogy ezzel kezdted a versírást…
Rövid gondolkozás után válaszol.
• Több igen értelmes ember vett körül, és ez nagyban alakított, formált engem. Nem éltem akárhogyan, nem barátkoztam akárkivel és akárhogyan. És ez mind meghatározott, úgy látszik. Nagyon jó barátnőm volt pld. Katona Éva, akit siratok, azóta is. És Jakab Márta, Jakab Antal húga, aki szintén elment, … voltak páran, akik befolyásoltak s akiktől nagyon sokat tanultam. És én mindig szerettem tanulni, tudod? Utánajártam a dolgoknak. A Borges iránti rajongásom is végtelen és ő aztán tényleg egy metafizikában jártas író volt…
Engem is érdekelnek a lét legfontosabb kérdései… de én azt tanultam, hogy a metafizika nem válasz. Tulajdonképpen.
• Nem. Nem. Inkább kérdéseket tesz fel. És vagy kapsz magadban feleletet rá, vagy valahonnan megérkezik…
• Szeretnél mondani valamit, azért alkotsz?
• Az üzenet az nagyon fontos….
• Van művészréteg, aki azt tartja, hogy nem üzenni kell.
• De, fontos az üzenet, csak nem a tanító üzenet, nem szeretem, amikor egy vers tanító jellegű…
• Szájbarágós.
• Igen, azért is ilyenek a verseim, amilyenek. Üzenet mindig van egy versben, akár akarod, akár nem, ha nem is fejezed be úgy, hogy ezt ezért írtam s ezt így vagy úgy kell csinálni.
• Mennyiben szól rólad?
• Mindig rólam szól.
• A te kérdéseid, kételyeid.
• Igen, rólam vagy általános dolgokról, vagy valakinek szól. Van ilyen is. Nagyra tartom az ihletet, a múzsát. Anélkül nincs vers, csak írod a szavakat, megállapítasz egyet s mást, de az nem igazán vers… Néha nem is tudom, hogy születnek, mert egyszerre írom le az egészet. Vagy egyetlen egy szó inspirál. Elkezdem, és jönnek egymás után a sorok, de ezt te is tudod!
• Igen, igen. Időnként.
• Kinek magyarázom én itt a bizonyítványomat!
• De kíváncsi vagyok akkor is, ha valaki egy kicsit jobban érdekel, ő hogy is létezik ezen a területen, hogy alkot, milyen forrásokból merít.
• Igen, nagyon számít az üzenet. Volt egy időszak, hogy abbahagytam, mert… szóval vannak nagy hézagok. A második kötetem után sokáig elhallgattam, a második válásom után voltak problémák, családiak, meg egyebek, de aztán rákapcsoltam, és nem tudom, hogyan, egyszerre csak megindult újra… mert volt valaki, aki ezt pozitívan befolyásolta.
• A verseid az én szememben olyanok, mint a festészeted.
• Igen? Ennek örülök.

Bordy Margit: Láthatatlan tartomány – Pilinszky János emlékére


• Tényleg. Úgy találom. Nem vagyok én versszakértő, csak versszerető, annyira nem is ismerem a verseidet, egyik köteted sincs meg nekem.
• Hoztam volna, de nincs csak két példányom mind a kettőből, az egyik az egyik fiamé, a másik a másiké, és nincs honnan beszerezzem.
• A MEK-en kerestelek. s még nem találtalak meg.
• Ott vagyok! Sőt, még a székely, csángó költészetben is benne vagyok. Azt nem tudom, hogy ki csinálta, mert semmi csángó nincs bennem. Székely van, de csángó nincs.
• Szóval, sok mondanivalód van még. Költészetben, festészetben is.
• A legutóbbi munkámat az EME tárlaton mutathattam be, Pilinszky emlékére: Láthatatlan tartomány a címe.
• Nekem, laikusnak úgy tűnik, mintha ugyanazt festenéd meg, ugyanazokat az elemeket használnád. Érdekes.
• A természet a hibás ezért, mert nagy rajongója vagyok. Kicsit háttérbe is szorult az emberábrázolás, amit újra fogok kezdeni, tervbe van véve, úgy portréban, mint másban. Azért imitt-amott megjelenik most is, még ha csak sziluettben is.
• Nem kötelező.
• Nem, persze – tiltakozik élénken – csak én akarom, hogy ne legyen annyira… De igen, igen… már nem tudom, hol olvastam, az író, a költő is mindig ugyanazt írja, mindig magát írja – tér vissza az előbbi gondolatmenethez.
• Megnyugtató, ami engem illet – és nevetek. – Tetszenek a képeid. Nem mindegyik. Amelyik nagyon „metafizikus”, és behoz valami olyan szimbólumot, amivel nem akarok azonosulni, az nem nyeri meg annyira a tetszésemet, bár a kép maga, elismerem, hogy nagyon szép.
• Kíváncsi lennék, hogy melyik az?
• Nem szívesen mondom azt, hogy na né, ez az, ami itt nem… mert az nem esik jól senkinek.
• Dehogy, nem bántana, hiszen mindenkinek vannak szívéhez közelebb, szívétől távolabb álló dolgai. Írásban is.
• Érdekel különben az emberek véleménye arról, amit írsz, vagy rajzolsz?
• Nem.
• Ez egy egyenes válasz volt! Tehát nem számít.
• Nem, abszolút. Ilyen szempontból nem vagyok befolyásolható. De nem is voltam soha az. Anyám ezt szerette bennem, „ez a nagyanyád” – idézi. – Ő volt olyan…
• Nyakas?
• Igen és nagyon bátor. Anyám tőle örökölte, és én is.
• Én nem mondhatom el ezt magamról.
• Befolyásolható abban az értelemben vagyok, hogyha valami nagyszerűt látok vagy olvasok, az pozitívan hat rám, próbálok általa magasabb szintre emelkedni. De hogy X vagy Y mit mond, milyen véleménye van, az totál lepereg rólam.
• Na de az alkotásaidról? Az se számít?
• Az se, arról se, de nem is mondtak soha olyasmit.
• Nem mondták azt, hogy nahát ez már…, vagy ez még…?
– Nem. Soha de soha.
• Nagyon szerencsés vagy.
• Voltak az egyetemen tanáraim, akik nagyon szerettek, voltak, akik kevésbé, de lehet, hogy azért, mert nem „javultam” úgy, ahogy ők tanácsolták, hanem mentem az én utamon. Pld. Nemes Margit, aki egy karakán, kiváló tanár és festő volt, szerette a munkáimat. De volt aztán… á, nem mondok többet.
• Miért?
• Jó tanáraim voltak – tesz pontot a végére és mosolyog.
• Kik hatottak rád a festők közül?
• Inkább a modernek. Pld. Magritte (René, belga szűrrealista festőművész), ezt a metafizikus festőt szeretem, nincs sok festménye, de azok érdekesek és sajátosak. Azonban soha nem befolyásoltak annyira, hogy magamat elveszítsem. Csak olyan értelemben voltak hatással rám, hogy még jobban alkossak, és előre vagy magasabb szintre igyekezzek.
• Amúgy, mi a véleményed magadról?
• Jó.
• Fontos, hogy vagy?
• Igen, úgy érzem, hogy igen. Vannak persze az embernek jó és kevésbé jó oldalai…
• A kevésbé jókból említs párat… Van ilyen?
• Például nem küzdöttem eleget magamért.
• Túl könnyen jöttek a dolgok?
• Nem. Úgy értem, talán sokkal többre vihettem volna, de … ez is egy negatívum: valahogy nem érdekelt annyira a siker. A dolgok nehezebbik oldalát választottam. Nem hiszem, hogy készakarva, csak úgy jött…
• De megtaláltak. Nem mentél utána, de megtaláltak.
• Igen, na látod, ez az, ami fontos volt az életemben. Tényleg megtaláltak. Igen, igen. Ezt nagyon jól mondtad! Meg is fogom írni…
• A két versköteted mellett van egy válogatás, az Erdélyi költőnők…
• Igen, amit én illusztráltam.

Bordy Margit: Jel-képek a szülőföldről (1)


• És megkaptad a kitüntető Szolnay Sándor-díjat, ami egy nagyon nagy megtiszteltetés. Van olyan, amitől félsz?
• Hogyne lenne. Magamtól.
• Nem vagy jóba magaddal?
• Nem, dehogy, csak néha, hogy is fejezzem ki…, elég komplikált. Nem tudok felejteni. Megbocsájtani meg tudok, de nem tudok felejteni dolgokat, és ez befolyásol. Néha. Nem mindig. Vagy túl szókimondó is vagyok. Ezt kellene korlátozni, de most már… – az eltelt időre céloz.
• Jobban szereted a sejtelmességet a bizonyosságnál?
• Jobban, mert közelebb áll a titkokhoz, s én mindig vonzódtam a titkos dolgokhoz. Máig nem tudom megmagyarázni, miért, hiszen elég vallásos nevelésben részesültem a nagyanyám részéről és mélyen hívő vagyok, mélyen hiszek Istenben.
• Milyen hitű vagy?
• Református, a család ősidőktől fogva református.
• Mit jelent az, hogy mélyen hívő, a te felfogásodban?
• Mindenben látom istent. Egy virágban is.
• Úgy is látod, ahogy ő állítja, mutatta, kijelentette magát?
• Jaj, ne egy szakállas Istent képzelj el…
Épp erre akarok rákérdezni. Úgy nem látod?
• Nem. Úgy látom, mint egy hatalmas erőt, ami bennünk van tulajdonképpen. Bennünk is, mert a vallás másképp is tanítja, de én nem hiszem, hogy létezik valami, amiben ott ne lenne. Úgy látom, mint egy inspirációt, egy segítőkészséget. Mint egy angyalt, aki őriz téged. De ez belőlünk is jön. Talán így…
• Tehát ha mindenütt jelenvaló…
• Te is egy angyal vagy – jelenti ki váratlanul.
• Óh… -mélyet sóhajtok, majd derűvel – Lehet, nem tudom…
• Hát hogyne, hogyha itt ülsz előttem – folytatja tréfálkozva.
• Van valami, amiből kiábrándultál az életed során?
• A politikából.
• Voltál valamikor bele…? ? ?
• Neem…
• De azért ez fontos dolog, enélkül…
• Hát persze, de folyton kiábrándulok belőle. Ez az, ami az életben nem így kellene működjön. Valahogy nagyobb rendet teremtenék, ha rajtam múlna. És nem értem az embereknek az egymás ellen való indulatát, a gyűlöletet, ami jelen van a mai világban, ezt sehogy se tudom se megérteni, se elfogadni. Belőlem hiányzik. Mondjuk van olyan, hogy ellenszenv, nem mindenkivel találkoznak az áramköreink, de gyűlölni nem tudok. Ölni sem. Elképzelem, mert hát mindnyájan nézzük ezeket a filmeket, akarva-akaratlanul, de ahogy látom, hogy nekem van szegezve a fegyver a tévében, már kapcsolom át … Nem tudom megérteni a háborút sem.
• Visszatérve az alkotásaidhoz, jobban szereted, ha téged találnak ki, minthogy te beszélj magadról? Ha mutatsz egy festményt, megírsz egy verset akkor fejtsenek meg téged, ne te magyarázd meg…?
• Igen, azt jobban szeretem, de ha megkérdeznek szívesen válaszolok, szívesen elmondom, mit képzelek vagy mit szerettem volna, ha nem is sikerült épp annyira, de soha nem voltam beképzelt. Nyilatkoztam is, azt hiszem Kierkegaardtól van az, hogy: „csak az összetört ember diadalmaskodhat”, ami azt jelenti, ha valaki mindig tejben-vajban fürdött, nem tudja mit jelent a mélység, vagy a rossz, hogy mindjárt úgy érzed a föld alá süllyedsz, a lelked kiszakad, hogy összetörték a szívedet – ezeken át kell menni, mert ezek fejlesztik a lelket, jobbá teszik vagy rosszabbá, mert olyan is van. Én nem hiszem, hogy engem rosszá tett… valahogy ettől megkímélt a sors.
• Akkor nincsenek ellenségeid, vagy nem ismered őket.
• Irigyeim voltak, nem ellenségeim, és nem tudom, ha még vannak. Ezt sem tudom megérteni. Én, ha valami jobbat látok, mint ami az enyém, annak nagyon örülök és próbálok tanulni belőle…
• Sokfelé jártál a nagyvilágban?
• Nem tudom, ha olvastad a Néva hídján c. versemet.
• Nem olvastam.
• Nem olvastad?! Ejnye…
• Majd elolvasom. Ugye tudsz te haragudni is…
• A Néva hídján egy fotó is készült rólam. Az Ermitázs fantasztikus volt, de jártam Moszkvában, Németországban több helyen is, átmentünk Belgiumba, Hollandiába. Magyarországon, is természetesen. Csehszlovákiában is voltam. De mindig alig vártam, hogy hazajöjjek!
• Kedvenc költőd, Ady mellett még kiket szeretsz?
• Ó, hát József Attilával kezdeném. És nagyon szeretem Keats-et, az angol költőt, aztán Dylan Thomas, Eliot, Verlaine, Baudelaire költészetét is. A legnagyobb kedvenc Apollinaire, a Kikericsek c. versét megosztottam a fészbukon, azt, ha álmomból felköltenek, akkor is tudom. De ahogy Ady-t előadta-bemutatta nekünk az irodalomtanárunk, Kóczián László, úgy nem tudnám jellemezni, olyan csodálatosan, de ő tényleg óriási költő, vérbeli, utánozhatatlan… És tudod mi tűnt fel? Nagyon érdekes a mai költészetben, hogy a költők nem merik vállalni a szerelmüket. Nincs szerelmi líra, igazi szerelmes vers, ahogy Ady és József Attila írt, nagyon furcsa ez.
• Lehet már nem is szerelmesek.
Furcsa, hitetlenkedő hangot hallat meglepetésében.
• Amikor már mindent szabad: holnapután veled leszek, egy hét múlva mással, akkor az már nem is szerelem – teszem hozzá.
• De tényleg, ahogy Ady és Léda, milyen csodálatosak azok a versek vagy drága Radnóti, jaj, hát hol vannak ma?! És meg sem nem nevezik a szerelmüket. Ez nagyon hiányzik a mai lírából.
• Szerintem az életből is.
• Igen, onnan is. Vajon a költőkben ennyire lesüllyedt volna az emberi érzés? Te, én még most, ebben a korban is írok, hogyha nem is konkrétan, hogy János drága, de utalok rá, vannak érzéseim, de borzalmas, hogy mennyire sivár ilyen szempontból a mai költészet… Az igazi művészet eszmei magasztalása, himnusza kell legyen az életnek, a szeretetnek, az emberi létünknek. A művészet varázslat, üzenet az örökkévalóságról. Mindennek meghatározott szerepe van, egy fának, hegynek, mindennek, ami él, vagy akár élettelen. A művésznek tudnia kell küldetése fontosságáról, a hivatástudatnak jelen kell lennie az életében, hogy miért születünk, milyen úton akarunk haladni. És nagyon fontos a morál, nem mindegy milyen üzenete van a műnek. Ezért fontos számomra a szakrális igazság keresése. Megragadni a természetfölöttit, azt, ami a jelenség mögött van. A metafizika ehhez eszköz, megismerni és megvilágítani az ami van mögött azt, amiért van minden. Erről is ír Hamvas Béla a Babérliget c. könyvében, többek között. Fontos meghatározni az ember helyét a sorsban, a létben. A jelképek irányt mutatnak. Fény, árnyék, mozgás, csend – jelen vannak a dolgokban, de nem mindenki látja. A tájban is a természeten túlit keresem, ami jelen van a mesék, legendák világában is. Vannak pld. drámai tájak. Ilyen Székelyföld. A lét titkai mély igazságok. A lét tulajdonképpen tragédia, nem vígjáték. Ide illik igazán a kierkegaard-i idézet: „csak az összetört ember diadalmaskodhat”, a beavatottak. És a nagy festők, költők ennek a tudásnak a birtokában voltak, Giotto, Leonardo da Vinci, Szőnyi István, Csontváry, de a nagybányai festők közül is sokan, és a költők közül Ady, Nagy László, Dylan Thomas, Borges – és még, akiket nem említettem…

Hát ez is Bordy Margit, a költő, a festőművész, az álmodozó és örök kutató, aki kitart eredeti küldetése mellett és sajátosan egyedi színt képvisel festményeivel, verseivel az adekvát művészeti ágakban. Ízelítőül pár versét és festményét csatoltuk a beszélgetésünk végére.

Hosszú, termékeny alkotói időszakot kívánunk neki az elkövetkezőkben!

(Nászta Katalin)



Bordy Margit (1944) költő, festőművész. A Maros megyei Unokáról Marosvásárhelyen át (képzőművészeti középiskola) jut el Kolozsvárra, ahol a Ion Andreescu Főiskolán diplomázik (1970), nyugdíjazásáig rajztanár. Kötetei: Hét fehér (1981), Ahol nem pihen madarak szárnycsapása (2007).
Több romániai és külföldi egyéni és csoportos kiállításon vett részt. Budapesten, Makón, Zalaegerszegen, Gyergyószárhegyen, Nagybányán, Szentendrén, Homoródszentmártonban, Zsobokon, Mezőmadarason szervezett művésztáborok résztvevője volt.

Kitüntetései:
Királyhágómelléki Református Egyházkerület díszoklevele (a nagybányai festőtelepen kifejtett művészeti tevékenységért), 2004
Szentendrei Művésztelep ösztöndíja, 2005
Makó Városháza díja a makói művésztelepen kifejtett munkásságért, 2007
Székely Bertalan-díj, Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete, 2012
Szolnay Sándor-díj, EMKE, 2019

2022. május 12.

Szóljon hozzá!