Péter Sándor 1941. szeptember 9-én született Bögözön, a középiskolát Székelykeresztúron végezte, majd 1964-ben diplomázott Kolozsváron magyar nyelv- és irodalom szakon. Baróton és Sepsiszentgyörgyön tanár, 1968 és 1991 között a Megyei Tükör, illetve a Háromszék című lap rovatvezetője. 1990-ben útjára indítja a Proserved Cathedra kiadót, elsősorban iskolai segédkönyvek megjelentetése céljából. 2007-ben doktorál, a MTA köztestületének a tagja, az Akadémia főtitkára által odaítélt tudományos díjban részesült, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége életműdíjasa, Apáczai-díjas. Az RMPSZ keretében működő Tudományos Tanács megalakításának kezdeményezője és alelnöke, az RMPSZ Kovászna megyei szervezetének elnöke, a Háromszéki Magyar Tudományos Társaság társelnöke. Kutatási területe a névtan, de néprajzi munkái is ismertek. Több könyv szerzője, társszerzője, szerkesztője.

(Dr. Bencze Mihály): Ahhoz, hogy e tartalmas életműved kibontakozzon, valahol te is el kellett kezdjed e földi életet. Hol voltál csemete, mit hoztál otthonról?
(Dr. Péter Sándor): Igen, amit az ember otthonról hoz, általában meghatározó, egész életében végigkísérheti. Az alapvető jellembeli minőséget, úgy érzem, főleg az otthon önkéntelenül ellesett, elsajátított vonások döntően befolyásolják. El kell mondanom, hogy a mi családunk anyagi szempontból nem volt tehetős, de annál gazdagabb igazságérzetben, szeretetben, egymás iránti, s embertársaink iránti tiszteletben, alázatban. Nyolcan voltunk testvérek, tehát éveken át minden reggel, délben és este tízen ültünk le az asztalhoz, illetve édesanyám sokszor le sem ült, megvárta, míg mindenki befejezi az evést, s ha maradt, akkor ő is evett. Kisgyerekként többször hallottam a kályha mellől, hogy ő már evett. Későn, lehet, túl későn eszméltem rá arra, hogy neki mennyi minden kijutott, a munkából, a gyereknevelésből, de édesanyai szelídsége, mindig kedves arca még ma is feltűnik előttem. El merem mondani, hogy édesapámon kívül nálunk soha senki nem ejtett ki egy csúnya szót, igaz, ő mindannyiunk helyett káromkodott, senki rajta kívül nem cigarettázott, de neki a szájából ki nem esett a szivar, a legolcsóbb, amiért sokszor riasztott a boltba. Cipész, csizmadia volt, ahogy mondták, suszter, de a legjobb a faluban. Talán a környéken is. Annyit tudok, hogy egyedül ő készített bürgeli (birgerli) csizmát, amelyet fent is, lent is be lehetett fűzni, megroggyant, ráncos szárú volt. Nálunk a faluban, úgy emlékszem, egy időben csak az iskolaigazgató hordott ilyet, volt egy pálcája, azzal csattogtatta a csizmaszárat, amolyan nagyúri jelként. Ám hiába volt a sok bögözi cipész közül édesapám a legjobb, a pénz, ahogy jött, azonnal el is ment. Még egy dolgot említek: a faluban ő írt a legszebben, ő számolt a legjobban, sokszor és sokan jöttek hozzá, hogy egy-egy iratot megszerkesszen, megírjon. Fiatal házasokként két faluban is boltoskodtak, a háború idején éppen a szülőfaluban. Éveken át tagja az iskolatanácsnak, a színjátszó körnek, a kórusnak. A szép betűket egyikünk sem örökölte, de az olvasás szenvedélyét, a pontos munkát annál inkább. A nyolcból ketten egyetemet végeztünk, ketten leérettségiztek, ketten kijárták a székelyudvarhelyi polgári lányiskolát, ami akkor egyenlő volt az érettségivel, ketten maradtak diploma nélkül. Hálával emlékszem arra is, hogy 1947-ben, a súlyos aszály okozta élelemhiány idején, amikor tőlünk is több gyereket elvittek túlélésre valahová a nyugati megyékbe, minket szüleink otthon tartottak. Nem engedtek el. Már fel tudtam mérni, mi történik körülöttünk, amikor megkezdődött a kollektív gazdaság szervezése. Mi a szegényparaszt-kategóriába tartoztunk a három hektárt alig meghaladó földdel, de szüleink első évben nem álltak kötélnek. Hívták édesapámat, jól emlékszem, fiatal férfiak jöttek, s mondták, Albert bácsi, jöjjön közénk, sok a gyerek, de ő hajthatatlan maradt. A faszeg ott lógott a szájában, varrta, igazította a hitvány lábbeliket, újat nemigen rendeltek, de a kollektívbe be nem állt. A második esztendőben aztán rászabadultak a szervezők a falura, sokan hangoztatták, ha Péter Albert belép, mi is belépünk. Aztán megtört a jég, kivéve a kulákoknak kinevezett gazdákat, mindenki aláírt. Nekik megtiltották. Persze, a fekete kocsitól is tartottak. Aztán a bankli, a cipészasztal mellől felállt édesapám, s hivatalnok lett belőle. Pénztárnok volt a néptanácsnál, raktárnok a disznóhizlaldánál, mérlegmester a botfalusi cukorgyárnál, azaz a bögözi átvevő központban. Ezeknek volt értelme, mert nyugdíjat e munkakörök után kapott. Aztán a két nagyobb nővérem és a kisebbik bátyám „kiment” Temesvárra, így mondták, a harmadik a sorban a környék egyetlen postájának, legalább tizenöt település központjának a vezetője lett, s ez éveket jelentett, sok-sok esztendőt. Kisebbik nővérem, a székelykeresztúri érettségi után könyvtáros lett a székelyderzsi községi könyvtárban, férje néptanácstitkár, ezt a szolgálatukat aztán áthozták Bögözbe. A legkisebb öcsénk előbb építészeti szakiskolába járt, majd Sepsiszentgyörgyön levelezői tagozaton leérettségizett, egy darabig otthon, Bögözben édesapám valamikori tisztségét örökölte, adószedő lett a néptanácsnál. Visszatérve a diákkoromra, közben jártuk a határt, középiskolásként kollektivistának számítottam egyetemista bátyámmal együtt, egyik nyáron még élmunkásoknak is kikiáltottak. És gyűlt a norma (a végzett munka utáni pont az édesanyám neve után). S ha már ott voltam, még egy színdarabban is felléptettek, Sütő András, Fecskeszárnyú szemöldök című egyfelvonásosában, amelyet később az író három felvonásossá bővített, s ugyanolyan gyenge maradt, mint az egyfelvonásos. A középiskolás korból még egy nevezetes emlék: a X. osztály utáni nyári vakációban, pénzkereset céljából Temesváron dolgoztam másfél hónapot a téglagyárban, ahol testvéreim és sógoraim is, jól is kerestünk, a nehéz munkára való tekintettel talán itt kerestek a legjobban Temesváron. Ágáltam is nagyon aztán Keresztúron ősszel a vadonatúj rend ruhában! Elárulom, az osztályfőnököm be is vitt a tanáriba, s ott eldicsekedte, hogy a nyári pénzkeresetemből került rám ez a szép öltözet. Nos, ekkor, 1958 nyarán végignézhettem a kivonuló orosz katonák bevagonírozását a temesvári kisállomáson. Nem volt semmi felhajtás, búcsúztatás, csak egyszerűn felszálltak a vonatra, s elmentek.
(B.M.): Az erdélyi magyarság szellemi utánpótlásának nagyobb részét az egészséges falu, az tisztességes iskolarendszer, az egyházi gondoskodás biztosította. Mit adott neked a falu, az iskolák?
(P.S.): Bögöz a Nagy-Küküllő partján mindig fontos településnek számított. Már az 1332-33-as pápai jegyzékben Keresztúr után itt fizették a legtöbb adót, s az első pap neve is fennmaradt. Iskolája is az elsők között alakult, de akkor olyan létszámmal, hogy abból bátran lehet következtetni arra: itt korábban is éhesek lehettek a betűre. Korán épült temploma, a belső és külső falán évszázadok óta tündöklő festmények is mutatják, a hívek nem csupán a papi beszédet, de a látványt is igényelték. Mostanság, ha szóba kerül Bögöz, mindenki a freskókra gondol. Tényleg, ez lett a hírnév eredője, s ma is ez vonzza a kíváncsiakat, ha netán Udvarhely és Keresztúr között utaznak. Iskolája az írásos emlékek szerint legalább 33O éves. Érdekes módon, innen nem került ki, mint a szomszédoktól egy Kányádi Sándor, egy Palló Imre, de rengeteg mesterember járta keresztül-kasul Erdélyt, Magyarországot, Romániát, s még a tengeren túlra is jutott belőlük. Az országban nincs olyan nagy építkezés, ahol ne lettek volna jelen a bögözi ácsok és kőművesek. Gyerekkorunk élményei közé tarozott, amikor hétvégeken még Galacról is ponyvával letakart teherautókon hazaérkeztek a falubeliek, s aztán zengett, pezsgett tőlük a falu, tele volt a főút, hangos volt a kocsma, s énekeltek, énekeltek, talán a világon nincs egy másik falu, ahol annyian és olyan jól énekelték volna a népdalokat, mint nálunk. Ez az érzés később is megmaradt bennem, még ma is fülembe cseng a Csákik, a Veresek, a Szakácsok és mások által szolgáltatott éneklés. A sepsiszentgyörgyi színház többször is megfordult nálunk, alig alakult meg, már körbe is járták a Székelyföldet, gyerekekként ott szorongtunk a színpad előtt, akár meg is foghattuk volna a művészek lábát, olyan kicsi volt a színpad, s olyan nagy a nézősereg. Egy mondatot azért megjegyeztem az egyik darabból: „Hiszen zsebemben van a harminc ezüstpénz!” Igen, Jézus elárulásáról szól a példamondat, de hogy miért éppen ez az egyetlen mondat maradt meg bennem, nem tudom. De az árulásról szóló példamondat ma is érvényes, csak pillantsunk körül, s meg is értjük, miért. És hadd tegyek említést arról is, hogy ragyogó pedagógusi gárda okosított bennünket. Mindannyian ott laktak a faluban, együtt éltek az emberekkel, bármikor kéznél voltak, ha eligazításra volt szükség. Olyan színházi előadásokkal kedveskedtek a falunak, amelyek még ma is lelkileg megmozgatnak. A falu rossza egyike volt ezeknek a varázslatos előadásoknak, amelyben a főszerepet az én, kulákság miatt középiskolából eltanácsolt unokabátyám játszotta, akinek mozdulataira, énekhangjára még ma is emlékszem. És igen Fekete Birire is, a prímásra, akinek szépen szóló hegedűje sokat tett a falu hangulatának javításáért. Emlékszem Fekete Manyika tanító nénire, aki betfalvai volt, s Székely Margitnak hívták lánykorában, ő mondta a köszöntő verset 1940 szeptemberében, amikor a magyar katonák bevonultak Betfalvára, Kovács Árpád igazgatóra, aki a magyart tanította, s páratlanul szép hangorgánuma még ma is fülembe cseng, Zsók Ambrusra, aki második világháborús katonatiszt volt, s nekünk földrajzot meg történelmet tanított, az iskola harmóniumán—ilyen is volt—időnként játszott, és tanította a hangjegyeket, Gizike tanító nénire, aki a természetrajzot és kémiát próbálta belénk gyömöszölni, s akiből aztán Budapesten kötetes néprajzkutató lett, a számtanos Etelka tanító nénire, akinél kedvesebb embert ritkán találni, Kovács Hajnalkára, az igazgató úr feleségére, aki úgy öntötte belénk az elemi románnyelv-tudást, hogy a középiskolában kevesebb volt másoknál a gondunk, Bereczki Farkas tanító bácsira, aki megjárta az orosz fogságot, s úgy megtanult oroszul, hogy sok szó soha nem esett ki az emlékezetemből, s ha az utcán találkoztunk, mosolyogva köszöntünk neki—oroszul. Sokat adott a templom is. Akkor még nem volt feltárva a teljes képsor, amely híressé tette ezt az épületet, s általa híressé lett maga a település is. Rendszeresen jártunk vallásórára, nem emlékszem, hogy valaki tiltotta volna. Sőt, szívesen jártunk, legtöbbször a szép papilak nagy termében ültük körül az asztalt, s nem volt olyan találkozás, hogy a papnéni (így nevezték, tiszteletből) valamivel meg ne lepjen. Hol egy alma, hol egy tészta. Csokoládé ritkán került. De került könyv! A pap bácsi tudta, hogy szeretek olvasni, bevitt abba a szobába, ahol könyvvel telerakott magas polcok voltak, s azt mondta, válasszak olvasnivalót. S én, mert talán jól elértem, és szépen is nézett ki, Herczeg Ferenc Pogányok című kötetét emeltem le. Nem bántam meg. Az első nagy olvasmányélményem volt, s talán maradt máig. A papnéni becsomagolta, s mondta, ne nagyon mutogassam. Később tudtam meg, hogy miért. De édesapám is tudta. Kivette a kezemből, s ketten olvastuk, felváltva. Innen olvastam aztán Jókait, Nyirőt, még Féja Gézát is, Pósa Lajost, Benedek Eleket és másokat. Otthonomnak tarthattam a székelykeresztúri gimnáziumot is, hisz bentlakó voltam, ritkán engedtek haza, a takarítás mellett csak tanulni volt kötelező. Mert az kötelező volt! Két évig voltunk a legnagyobbak, mert közben tizenegy osztályra nőtt a tanulási idő. És nagy volt a hajtás. Ragyogó fejű diáktársak vettek körül, előttünk és utánunk is nagyon sokan kerültek be egyetemekre, főiskolákra. Szokás volt, hogy az érettségi vizsgán színjelesre érettségizettek felvételi nélkül iratkozhattak be bármelyik szakra. Sokszor megcsodáltuk a főfolyosó falára felakasztott, nagyított fényképeket, s lehet, büszkék is voltunk, hogy ebbe az iskolába járunk. A tanáraink sem voltak akárkik! A történelmet Ütő László tanította, az unitárius esperes fia, ő nem csupán a középiskolai rendezvények nagy szervezője volt, hanem a városi focicsapat edzője is. Úgy mondták róla, hogy magyar katonatiszt volt a háború idején. Keul György kellemes, de szigorú humora még a kémiaórákat is felvillanyozta. Engem nagyon kedvelt, még önképzőköri dolgozatot is íratott velem, két hatalmas könyvből kellett erre felkészülnöm. S mégis nála kaptam a középiskolában az első négyest. Szégyen, nem szégyen, bizony puskázni akartam, semmi nem jutott eszembe, s a tanár úr leleplezett. Nem a négyes fájt, hanem amit mondott. Azt, hogy nem várta tőlem ezt a lépést. Szász származású volt, az orvosiról eltanácsolták, érthető, miért, s nekünk kémiát tanított. Farkas Jenő végzett pap volt, egy ideig gyakorolta is, aztán a Sorbonne-on tanult Párizsban, hazatérve egyik szerkesztője az akkori magyar ifjúsági lapnak, s végül tanár Keresztúron. Franciatudásunkkal nem is volt bajunk. A módszerei olyanok voltak, hogy szerettünk órájára járni. Nem kellett ahhoz semminemű hókuszpókusz, csupán fegyelem és figyelem. Felesége, Margit néni román-latin szakos volt, nekünk a latint tanította. Nos, a második négyes nála csúszott be. Valamiért megmakacsoltam magam, nem is rá, hanem Jenci bácsira nehezteltem a Nyilas Misi-szerep miatt, amelyet nem rám osztott, hanem a nagyon ügyes Katona Bandira, akinél jobban talán még egy színész sem alakíthatta volna. No, de hát mivel én voltam az egyik legjobb tanuló az iskolában (Bandi eggyel lejjebb járt, később mérnök lett), azt hihettem magamról, hogy a legjobb leszek Nyilas Misinek is. Végül kiderült, hogy ő volt az igazi, így én megmaradtam színpadmesternek, de azért a haragom nem múlt el, s az egyik szavalókórus-próbára nem mentem el. Lett ebből cirkusz, egy hónapra elvették az ösztöndíjamat, ez volt az igazi csapás, főleg a szüleimnek. Nos, Jenci bácsin úgy álltam bosszút, hogy amikor Margit néni kihívott latinból felelni, egy szót sem szóltam, de a négyest megkaptam. Aztán jól kisírtam magam a tornateremben, a következő órákon pedig mindig jelentkeztem, így az általánosomat nem sértette. Nagy Ferenc frissen érkezett az egyetemről, fizikát és matematikát tanított. Akkor vezették be a középiskolába a differenciál- és integrálszámítást, az analízist, az analitikus mértant. Nehezen tudta velünk elfogadtatni, de sikerült.
(B.M.): Tartalmas iskolaévek lassan véget értek. Középiskolai eredményeid alapján, gondolom egyetemi pályára gondoltál. Milyen szakot választottál?
(P.S.): A mai pályára akkor kerültem, amikor sikeresen felvételiztem a magyar nyelv év irodalom szakra az akkor már Babeș-Bolyai Egyetemen. Elmondom azt is, hogy felhívtak Marosvásárhelyre, a tartományi néptanácshoz, engem külön behívott a személyzetis, nézte az érettségi diplomám, győzködni kezdett, menjek inkább a matematikára, mert ott csak hárman vannak jelentkezők a húsz helyre, de a magyaron tizenhaton vagyunk a hat helyre. Ha nem akarok, menjek az orvosira, mert ott is húsz hely van, de alig van érdeklődő. Én nem álltam kötélnek, kitartottam a magyar mellett. Ez a néptanácsi ösztöndíjas időszak volt, s érdekes módon, abban az esztendőben az orvosira két pótfelvételit is tartottak. Nem bántam meg, hogy visszautasítottam az ajánlatot. Most neveket sorolok fel, akikkel együtt koptattuk öt esztendőn át a kolozsvári egyetem Marianum-épületének folyosóit. Jöjjenek a tanárok (zárójelben jegyzem meg, a magyar karon négy címzetes egyetemi professzor oktatott, a román karon ezzel szemben csak három): Szabó T. Attila, Csehi Gyula, Jancsó Elemér, Márton Gyula professzorok, Szigeti József, Gálffy Mózes, Antal Árpád, Vámszer Márta, Szabó György, Teiszler Pál, Vöő István, Kuszálik Piroska, Zsemlyei János, Balogh Dezső, Gergely Piroska előadótanárok, tanársegédek és mások. Évfolyamtársaim között olvasható Dombi Erzsébet, Péntek János, Farkas Ernő, Wohlfart Márta, Nagy Pál, Mózes Huba, K. Jakab Antal, Szekernyés János, Bágyoni Szabó István, Wagner István, Pongrácz Mária, Sántha Tibor, Kovrig Magdolna, Árkos Zsuzsa, Rácz Gabriella, Nagy Pál, Szekernyés (Kurkó) Irén, Nemlaha György, Klacsmányi Sándor neve, de sorolhatnám a teljes névsort, mind a negyven nevet, mert egy részük egyetemi katedrára, szerkesztőségekbe került, de a többség, a túlnyomó többség az erdélyi magyar oktatás elkötelezett és sikeres gyakorlója lett, és maradt. Mondogatták is tanáraink, hogy kétévente szokott ilyen jeles társaság egy évfolyamra jelentkezni, az előttünk járó kiváló évfolyam a Lászlóffy Aladáréké volt, az utánunk következő a Farkas Árpádéké. Nos, ilyen „társaságból” kerültem Barótra, ahol két és fél esztendő alatt rengeteget tanultam az akkor ragyogóan teljesítő fiatal tanintézet nagyszerű pedagógusaitól. Szoktam is emlegetni, hogy annyi pedagógiát, módszertant, pszicho-pedagógiát, mint Baróton, sem előtte, sem utána nem tanultam. És ott tanultam meg igazából azt is, hogy a szép közösségben milyen szép is élni és dolgozni.
(B.M.): A gondviselés sajnos tovább küldött. Hogyan vezetett az út Sepsiszentgyörgyre?
(P.S.): Igen, aztán következett Sepsiszentgyörgy. Habár három évet le kellett akkor húzni ott, ahová kineveztek, hogy mehess véglegesítő vizsgára, engem két és fél esztendő után „kiemeltek”. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy Baróton sokat nyüzsögtem, a diáksereg vezetője lettem, tánccsoportjaim voltak, társaimmal, kollégáimmal színdarabokat tanultunk és mutattunk be, azaz mindenben benne voltam. És olyan ragyogó pedagógustársaim voltak, mint Boda János, Zakariás Attila és felesége, Erzsébet (Pendzsi), Simon Attila, Szilágyi Péter, György Emese és édesapja meg testvéröccse, Varga Béla, Csáki Ferenc, Osváth Gábor, Balázs Lajos, Demeter Miklós, Krafft Götz, Nagy (Bede) Rozália, Csinta Jolán, Khell Tibor, Györgypál Lajos, Canacheu Aurel, Gúzs Eszter, Szabó Irén és a többiek. Ezért nézhettek ki fentről, s bizonyára az is közrejátszott, hogy Péter Albert, a bátyám közismert volt, tisztelték hagyományőrző, alkotói tevékenységéért. Egy évig a rajoni KISZ-bizottságnál oktatási, művelődésszervezői előadó voltam, aztán következett a megyésítés, létrejött és magához vonzott a Megyei Tükör című megyei lap. Ezzel párhuzamosan hét esztendőn át, a hírlapírás mellett óraadó tanár voltam a mai Székely Mikó Kollégium elődjében, ami sok elégtétellel járt. Korábban, már Kolozsváron kacérkodtam az írással, a helyi lap, az Igazság főszerkesztő-helyettese, a prózaíró Tamás Gáspár, aki édesanyja révén Bögözhöz is kötődött, csábított a laphoz, de írásom jelent meg az Utunkban is. Ám én mentem tanítani, s jól is tettem. Az Ifjúmunkás volt akkor a menő lap, Dali Sándor közölte az én küldeményeimet is, tetszhettek neki, mert amikor 1968-ban lejött Bukarestből Sepsiszentgyörgyre lapot csinálni, engem szólított meg legelőbb. Aztán elővette a listáját, s olyan szerkesztőséget húzott ki a kabátzsebéből, hogy annak csudájára jártak. Kiderült számomra, hogy én olyan szükségmegoldás voltam, mert a nagyágyúk egy-két évvel szinte mind fiatalabbak és ismertebbek voltak, mint én, utánam végeztek az egyetemen, de jóval előttem jártak, ami az írást illeti. S lett is olyan megyei lap, amelyről messze földön is beszéltek. Nagyon impozáns a lista: Farkas Árpád, Magyari Lajos, Tömöri Péter, Czegő Zoltán, Kisgyörgy Tamás, Tompa Ernő, Bíró Béla, Zsehránszki István, Znorovszky Attila, Veress Dániel, de ideig-óráig idekötődött Lázár László, Fábián Ernő, Gazda József, Salamon Sándor, ott volt a sportújságírásban verhetetlen Áros Károly, a filozófiát végzett, de gazdasági újságírásra szakosodott Gajzágó Márton. Az én területem a szervezeti élet lett, no meg simogatásként a tömegművelődés és oktatásügy. Ezek sok „verekedésre” adtak alkalmat, mert bizonyos dolgokért olykor intést kaptunk, többek között az anyanyelvű oktatás ügyének feszegetéséért, bizonyos műsorrendek elmarasztalásáért. Próbáltunk addig nyújtózkodni, ameddig a takaró ér, de volt eset, hogy éppen az egyik, értünk felelős személy vetette szemünkre, egy heves vita hevében, hogy addig hallgassunk, amíg el nem érjük a takaró szélét. Bizonyára neki volt igaza. Mindenesetre a szerkesztőségben töltött esztendők során volt öröm és bánat is éppen elég. Ám én azért megmaradtam az oktatás mellett is, akkor sem léptem le, amikor a betanítóknak nem fizették az órákat. Az is vigaszom volt, hogy a szerkesztőségben én voltam a tanár úr, az iskolában a szerkesztő úr. A szabályozás engem nem érdekelt, tanítottam tovább, ott voltam, amikor a teljesen román tannyelvűvé változtatott Szövetkezeti Szakiskolában, ahol a tanulók javarésze magyar volt, megengedték magyar tannyelvű líceumi osztály beindítását. Igaz, utána még csupán egy osztályt engedélyeztek, de az már vegyes volt, fele magyar, fele román. Ők lettek aztán a falusi fogyasztási szövetkezetek hivatalnokai, könyvelői, felelős állások betöltői. És arra is büszke vagyok, hogy ott lehettem a Székely Mikó Kollégium ének-és táncegyüttesének létrehozásában, bátyám, Péter Albert és Dancs Árpád mellé társultam, hét éven át mellettük sürgölődtem, táncokat tanítottam, s jelen voltam azon a pécsi kiruccanáson is, mely alkalommal Romániából elsőként, hivatalos engedéllyel ez a magyar együttes előadást tarthatott Magyarországon. Egyik alkalommal, a felvidéki Vilkén tartott fesztiválon még színpadra is kértek a szervezők, hogy az RMDSZ-képviselőjeként pár szót szóljak. (Persze, ez nem így volt, én a mikós csapat nevében beszéltem).
(B.M.): A tanítás, mint hivatásként elhajított bumeráng visszaköszönt az életedbe. Hogyan kerültél vissza a katedrára?
(P.S.): Amikor sor került a rendszerváltásra, nekünk is váltanunk kellett. A Tükörből Háromszék lett, kicserélődött a főszerkesztő, de a szerkesztők, a lapcsinálók ugyanazok maradtak. A cél most is az volt, hogy az igazságot megírni mindenképp. Én közben kiadót hoztam létre iskolai segédkönyvek, munkafüzetek kiadására. Innen jött a baj: a szerkesztőségből páran ezt nem tudták elfogadni, a Háromszék elleni merényletnek tartották, én pedig kértem „visszaigazolásomat” a tanügybe. Másfél éves Háromszék-es időszak után elfoglaltam helyem az egyébként nem könnyű, de megnyert versenyvizsga után a frissen alakult, Perspektíva nevet viselő Szakközépiskolában. Nem bántam meg. Sok dolgot adott a kiadó, de nagyon lefoglalt az iskola is. Mindenképp igazgatót akartak belőlem csinálni, de a „két lovat egyszerre nem lehet megülni” bölcs mondáshoz igazodva, nem fogadtam a minden esztendőben megújuló felkérést az igazgatói székre. A váltást nem bántam. Azt sem, hogy bár jogosult lettem volna, s hívtak is, nem mentem át a Mikóba. Gyengébben felkészült, felkészített fiatalokat tanítani éppen olyan kihívás, mint nagyon jókat sokkal többre vezetni. Csak éppen az első a nehezebb! A kiadói munkára nem térek ki különösebben. E harminckét év alatt támogatás nélkül maradtunk fenn, olykor jobban, olykor kevésbé jól. Látható, hogy mostanában érezhetően csökkent a tanulási kedv. Ezt én jól le tudom mérni abból, ahogyan érkeznek az igénylések. Örömmel mondhatom, a három évtized alatt kapcsolatba kerültünk Erdély, Bukarest, a Csángóföld szinte minden, magyarul tanító oktatási intézményével, tagozatával. Egyszer majd mérleget is készíthetek arról, hol miként fogadták jelentkezésünket, hol halt el véglegesen a magyar nyelvű oktatás. Ez idő alatt az elemi iskolások számára mintegy ötven kiadványt készítettünk, s ugyanennyit a felsőbbeknek. Olyan száz munkatársunk volt és van. Legkeresettebb kiadványaink közé tartozott A romániai magyarság rövid története (három, brosúra méretű kiadvány), a Nyári, a Karácsonyi és a Húsvéti Vakációs Füzetek, a kicsiknek és V-VIII-osoknak készült matematika-, nyelvtan-, a középiskolásokat megcélzó Metszet-sorozat, az utóbbi években közreadott, érettségizőknek, IX-X. osztályosoknak ajánlott matematikai feladatgyűjtemények, XII.-eseknek, képességvizsgázóknak szerkesztett összeállítások, s persze, egyebek is. Egy dolgot még büszkén mondok el: Romániában mi voltunk az elsők—a román tannyelvűket is beleszámítva–, akik munkafüzeteket szerkesztettünk, és küldtünk szét. Magyarul elsősorban, de román nyelvűeket is! És miért ne fűzném hozzá: bár megsokasodtak a munkafüzet-írók –volt eset, hogy a mienket szinte szóról-szóra lemásolták, egyesek biztattak is a pereskedésre, de ezt én kihagytam, mert az is a gyerekekről szólt–, mi még mindig létezünk, anyagi támogatás nélkül, a tanulói, szülői és pedagógusi figyelemre, érdeklődésre támaszkodva, s örömmel vesszük, ha igénylésekkel zaklatnak. Lehet, a vakációsfüzet-sorozatot felelevenítjük, legalábbis sokszor hangzik el az ezzel kapcsolatos nosztalgiázás!
(B.M.): Gondolom, hogy ezt a sok munkát családod hozzáállása nélkül nem bírtad volna. Ez volt a hátországod. Mesélj a családodról!
(P.S.): Az utóbbi években szerzőként bekapcsolódott a kiadói munkába feleségem Bogyó Zsuzsánna is, aki elismert matematikatanár, s nyugdíjazása után jött meg a kedve az ilyenszerű munkához is. Elismertségének köszönhetően meg tudott győzni kiváló matematikusokat, akik, legalábbis hozzáállásukból ítélve, örömmel vállalták a felkéréseket a közös alkotói munkára. Egyébként, van nálunk még egy matematikus, Zsuzsi, a nagyobbik lányunk, aki a Szegedi József Attila Tudományegyetem elismert matematika karát végezte, évekig nyelviskolát működtetett Szegeden, párja ugyancsak ott végezte a kémia-biológia, ötéves egyetemet, egyébként kiskunfélegyházi, éveken át ott is tanított, onnan került a szegedi erdészeti középiskolába. Egy évvel ezelőtt gondoltak egy nagyot, s hazatelepedtek Sepsiszentgyörgyre, hátuk mögött hagyva szép házukat, a gyönyörű várost, s itthon próbálják meg folytatni útjukat, a számukra nagyon vonzó Sepsiszentgyörgyön, lányom szülővárosában. Két lányunokánk közül az egyik ötödikes a Mikes Kelemen Főgimnáziumban, a kisebbik első osztályos a Székely Mikó Kollégiumban. Lányunk itt is létrehozta a Corepeta Nyelviskolát, aránylag nagy az érdeklődés, főleg a románnyelv-tanulás iránt. Egy dologgal nem számoltak (én sem): hamis állítás, hogy az Európai Uniós országokban szerzett diplomákat automatikusan elismerik. Én személyesen jeleztem a nehézségeket illetékeseknél (az RMPSZ-nél és RMDSZ-nél is, hisz ők lennének hivatottak erre figyelni), de annyira bürokratikus utat kell bejárni, hogy belefárad az egyébként elismerésre jogosult. Egyetlen útvesztő a sokból: az ötéves, tehát hosszú távú, két szakos végzettség nem érvényesül, ugyanis a diploma ellenére csak az egyik szakot ismerik el. Kisebbik lányunk, Hilda a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemet végezte, előbb a sepsiszentgyörgyi, majd a kolozsvári színháznál játszott, Uniter-díjas és másodszor is Uniter díjra-jelölt, a Művelődési Minisztérium díjazottja, Magyarországon elnyerte a színházkritikusok díját, 33 éves korában Jászai Mari-díjjal jutalmazták színművészeti tevékenységét. Filmművészként elnyerte a Gopo-díjat, s a Varga Katalin című filmben játszott szerepéért legalább hat világhírű filmfesztiválon neki ítélték a legjobb női főszerepért járó díjat. Sajnos, a színházi körülmények miatt ezek közül személyesen egyiket sem vehette át. Több más filmben is játszott, hogy aztán hátat fordítson a színpadnak, a filmnek, s egészen új pályára lépjen, igaz, San Franciscóban, ahol egy magyarországi építésszel közösen nevelik kis fiúunokánkat.
(B.M.): Mindig szeretted a közösségi munkát. Mit szeretnél nekünk elmondani az RMPSZ-es tevékenységedről?
(P.S.): Az RMPSZ-szel aránylag korán találkoztam. Mindjárt a rendszerváltás után a tanfelügyelőség egyik munkatársa levelet kapott Nagyváradról, hogy ott szervezkednek a pedagógusok, létre is hoztak valamilyen szerveződést, s jó lenne, ha összehangolnánk munkánkat. Rákosi Zoltán szakfelügyelő –aki később főtanfelügyelő lett–a levelet átadta nekem, aki újságíróként ott voltam ezeknél a szervezkedéseknél, mint egyébként a megyei tanügyi szakszervezet létrehozásánál is. Pásztor Gabriella volt a levél írója, aki később államtitkár is volt a Minisztériumban. Pál Ferenccel, az akkor már születőben lévő Mikes Kelemen Líceum vezetőjével már nyakunkba vettük a megyét, szerveztük a pedagógusok szervezetét, amely később kapta a mostani nevét. Amikor 1991-ben véglegesen megalakult Lászlóffy Pál szervezői szerepvállalása eredményeként a mai Pedagógusszövetség, mi már túl voltunk az első megbeszéléseken, Életmű-díjakat is adtunk, hogy aztán a mi első lépéseink is beépüljenek az egész magyar tannyelvű oktatást átölelő munkába. Az Erdélyi Magyar Anyanyelvápolók Szövetsége, kezdeményezésemre, a korábban kipróbált és megizmosodott anyanyelvi vetélkedők mellé elindította a Balladamondó-, majd a Balladaéneklő Versenyt, ezt megszerveztük Kovászna megyében az V-VIII. osztályosok részvételével is, Kovászna megyében tovább vittük az Életmű-díj odaítélésének gyakorlatát, amelyre minden esztendőben sor kerül. Összeállítottam és 2004-ben az országos elnökség el is fogadta az RMPSZ elnöksége mellett működő Tudományos Tanács létrehozásának Szabályzatát. A Tanács minden második esztendőben kiosztja az Apáczai-díjat a legrangosabb, pedagógusok kezéből kikerülő tudományos munkának, az első díjátadásra már 2004-ben sor került az őszi elnökségi ülésen (évente több tucatnyi pályamunka érkezik elbírálásra a mindegyik megyét képviselő Tanácshoz). Itt, Sepsiszentgyörgyön közel huszonöt esztendeje, minden tanévzáráskor, az iskolai ballagások előtti nap közös, ökumenikus istentiszteletre szólítjuk a magyar végzős osztályok diákjait, líceumistákat és szakmunkásképzősöket egyaránt. Szemet és lelket gyönyörködtető látvány és élmény néhány száz ünneplőbe öltözött, érettségi előtt álló ifjú közös imádsága, a különböző tanintézetek pedagógusainak találkozása, megszívlelendőek az elhangzó ünnepi szavak, lelkészek és világi személyiségek intelmei, tanácsai. Elszomorító viszont, hogy évről évre csökken a létszám. Ugyanilyen felemelő a tanévkezdéskor szervezett pedagógusi ökumenikus istentisztelet, mely lehetőséget nyújt arra, hogy a tanintézetek pedagógusai évente legalább ezen alkalommal találkozzanak, véleményt cseréljenek.
(B.M.): Már iskolás korodban próbálkoztál minden jelenség mögé nézni, próbáltad a dolgok működését megérteni. Az életed folyamán így a kutatással is el kezdtél foglalkozni. Hogyan történt?
(P.S.): Mindezek mellett nem hagytam fel kutatói, hírlapírói, szépírói munkámmal. 2007-ben doktori címet szereztem a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen a földrajzi nevekről írott dolgozatommal, ezt kibővítve született a könyv, amelyet Apáczai-díjjal jutalmazott a Tudományos Tanács, tagja lettem a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületének, 2008-ban elnyertem a MTA főtitkára által odaítélt pedagógusi kutatói díjat, a hazai Közoktatásügyi Minisztériumtól megkaptam a Gheorghe Lazăr-díjat, 2019-ben pedig, mindeddig egyedüliként Erdélyből a magyar kormány Trefort Ágostonról elnevezett díját is átvehettem. Nyilván, nem hagytam fel nyugdíjba küldésem után sem a könyvkiadással, szerintem igen rangos kiadványokat sikerült szerkesztenem, lektorálnom, javítanom, s persze, nem hanyagoltam el a tollat sem. Cikkeimből, jegyzeteimből eddig két kötetnyit sikerült kiadnom, az évek során szaktanulmányokat tettem közzé, népköltészeti gyűjteményeket segítettem napvilágra, s immár ennyi év felgyűlt élményeiből rendre megszületnek szépírói próbálkozásaim is.
(B.M.): Köszönöm szépen a beszélgetést, jó egészséget és további sikeres munkát kívánok!