Szerző fotója

Ó, ez a vers nem olyan meredek,
mint a többi. Selymes és illatos.
Az árok szélén pitypangot szedek.
Mi mást tehet egy szegény asztalos?

Nem jó. Ez hanta. Még a mesterségem
is egészen más, viszont a lényeg
az, hogy én most a pitypangot tépem
tiszta szívvel és lélekkel, meg

az is számít, hogy ezt éppen neked,
aki talán már elment, lekopott,
de lehet, hogy megkérem a kezed,
ha már ennyi ártatlan pitypangot

ilyen kegyetlenül kilakoltatok.
Furdalni kezd a lelkiismeret,
mert én nagyon lágyszívű vagyok…
a pitypangok pedig nem ékszerek.

A pitypangok halála nem visz közelebb
se hozzád, se a hitvesi ágyhoz,
a mosolyod sem lesz szebb, meghittebb,
ez az egész mese inkább kihámoz

önmagamból, írok egy szar verset,
csak azért, hogy megdughassalak,
a pitypang nem több, mint egy ékezet
a betű fölött. Én meg egy változat

a boldogságra vagy egy új bukásra.
Idétlenül érzékenykedem.
Azok a pitypangok belém vannak ásva,
én meg érted magamat szétszedem.

Azzal kezdtem, hogy pitypang meg asztalos,
mert tudom, hogy erre éheztek mind.
Én meg folyton hulla – meg gyilkos…
Csak Isten lát engem. Már ha letekint.

2015. szeptember 18.