AZ ELSŐ BUKFENC

Érettségi előtt egy évvel meghalt az édesapja. Nagy csapás volt ez számára, de valahogy kibírta.
– Aki megszületik, annak meg is kell halnia, s csupán idő kérdése, mikor jön értünk is a Nagy Kaszás. Ma az apámért jött el, holnap értem, érted… Ilyen az élet, ahogy apa is, te is szoktátok mondani – vigasztalta meglepő érettséggel édesanyját.
Addig mondta, hajtogatta, amíg az anyja elszégyellte magát. A csudába, kettőjük közül mégis ő a felnőtt, és inkább neki kellene vigasztalnia ezt az aranyszívű gyereket.
– Aranyos vagy, csak… csak van itt még egy apró probléma.
– Csak egy? Akkor kisebb a baj, mint gondoltam.
– Apád elment. Rendben, ha Isten így akarta. De hogy boldogulsz majd nélküle?
– Először is leérettségizek, aztán… – nyelte vissza könnyeit a vékonyka, kék szemű gimnazista.
Hát… pont ez a bökkenő, mert mi lesz azután, ha nem számíthat arra az anyagi háttérre, amit az apja jelenthetett volna, ha a Kaszás úr vár még öt-hat esztendőt?
– Egyetemre mész? – folytatta Tóth Jónásné, mintegy önmagával beszélve. – Aztán ki fizeti a tandíjat, mert az én fizetésemből éppen csak, hogy megélünk? Iparosnak mennél? Nem lehet, hisz semmiféle szakmád sincs. Most kezdem csak bánni, amiért szakközép helyett gimnáziumba adtalak. Azért ne búsulj, amíg én élek, neked semmiben sem lesz hiányod. Munkát is találsz, ne aggódj, és ha rendesen dolgozol, nélkülünk is boldogulsz – igyekezett lelket önteni az elszontyolodó fiúba, pedig a legrosszabbat el sem mondta még: megállapították, hogy rákbeteg, és nemsokára ő is a férjéhez költözik.
Így is lőn, csak egy kicsit hamarabb, mint gondolta. A fiú két hétig szinte étlen-szomjan gyászolta, aztán elballagott a munkaügyi szervekhez.
– Tóth Jónás! – hívták be két óra sorbaállás után egy szobába.

(Folytatjuk)

1) Éli, éli, lámmá, sábáktáni! („Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”, arámi nyelv. Jézus utolsó szavai a keresztfán, Máté és Márk evangéliumában)