– Foglaljon helyet! – mormogta egy száraz bőrű, ráncos arcú hivatalnok. – Kérem az iratait!
– Parancsoljon!
– Igen, ez rendben! Ez is, ez is – futotta át a papírokat. – Aztán milyen téren óhajt dolgozni? – dőlt hátra a székén unott arckifejezéssel.
– Adminisztrációs téren, valamilyen irodában, ha lehetne.
– Érettségivel? Hm. Vállalkozó kedvű?
– Attól függ.
– Mitől?
– Hogy milyen vállalkozásról van szó.
– Kreatív gondolkozású?
– Azt hiszem.
– Szereti a munkahelyi kihívásokat?
– Ki szereti? De amit kell, igyekszem megtenni.
– Alkalmazkodó, rugalmas és dinamikus embernek tartja magát?
– Igen.
– Milyen a kommunikatív képessége?
– Nem tudom.
– Akkor viszontlátásra! – fejezte be az interjút a nyugdíj felé kacsintgató tisztviselő. – Majd jelentkezzen, ha megtudja. Budai Réz Mihály – szólította be mikrofonon a következő ügyfelet.
– Az vagyok.
– Aha! Hát elég hamar megtudta. Nézzük, mit adhatunk magának! – pislantott ismét a listáján sorjázó álláshelyekre. – Városgazdálkodási alkalmazott, építőipari segédmunkás, favágó, rakodómunkás, állatgondozó: disznó, baromfi, marha…
– Marha.
– Ezt nekem mondta? – szökött a vér a férfi arcába.
– Bocs, isten őrizz, csak elismételtem, amit nekem tetszett mondani.
– Egen, és vállalja?
– Sajnos nem vagyok ennyire… kreatív, de egy tisztviselői állást megköszönnék.
– Diploma nélkül? Ne vicceljen. Örüljön, hogy ilyen munkát is adhatunk. Talán próbálja meg egy hét múlva, hátha akkor még ennyi sem lesz a listámon.
– Próbáld a fityfenét! – beszélte le megvetően az újabb próbálkozásról legjobb barátja, a lányos arcú Fuchs Jancsi. – Ilyen helyről vársz te normális állást, öregem? Majd kiszúrják a szemed valami szirszarral, aztán húzhatod az igát, míg bele nem gebedsz, az édes jó anyjukat!
– Tudsz jobbat? Mert én nem igen.
– Vili. Szegődj el te is a Karcsihoz – ajánlotta Jónás figyelmébe a nagybátyját, egy lapátkezű, vastagnyakú kőművest.
– Miért, te elszegődtél?
– Még nem, majd… ketten együtt, ha benne vagy. Nem éppen príma meló, de kezdetnek megfelel. Később elválik, nem lesz ám mindig úgy, ahogy a fater óhajtja. Most itt, holnap… Pillanatnyilag nem tudom, de azt tutira veheted, hogy nem ragadok bele semmiféle malterba. Kitanulom a bankszakmát, esetleg nyitok egy trafikot, vagy felcsapok pártaktivistának, vagy hogy hívják mostanság.
– Miközben titokban saját magadnak is korteskedsz, legvégül alapítasz te is egy pártocskát, melynek természetesen te leszel az elnöke – évődött vele Tóth Jónás.
– Mi az, hogy! Bye-bye! Most sietek, mert randim van, utána felkeresem az öreget, és megdumálom, hogy felvegyen. Vagy ne keressem?
– Erre most mit mondjak? Próbáld meg, csak aztán ő is akarja.
A fizetést már meg sem kérdezte. Minek, ha már úgy sincs más választás!
– Ezt csak bízd rám, testvérem! Akkor, holnap hatkor eljövök érted, és kezdődhet az előadás. Megjöttünk! – toppant be másnap Fuchs Jancsi Jónással az öregnél. – A barátom! – mutatta be széles vigyorral. – Tudod az a barátom, akiről beszéltem.
Fuchs mester fejcsóválva nézett végig a vékonycsontú ifjún.
– Maga tényleg nálam akar dolgozni?
– Ha felvenne.
– Felvenni felveszem, de aztán bírja is, mert kemény meló ez a kőműves mesterség, azonkívül, már most megmondom, mi reggeltől estig dolgozunk. Érti? Reggel hattól este hatig, úgy bizony.
– Hoppá! – füttyentett Fuchs Jancsi. – Hát akkor, isten áldja, drága mester úr!
– Dehogy áldjon, itt maradsz! – fogta karon a vaskos, mélyhangú kőműves. – Vagy szóljak inkább az apádnak?
– Oké, főnök, meggyőzött!
– Jó, először is menjünk és rakjuk be a cuccokat!
Kifarolt egy rozzant autóval a garázsból, s néhány perccel később nekivágtak a városnak.
– Egyelőre minimálbért adhatok. Ha nem tetszik, most szóljatok – közölte kategorikusan.
– Mi-ni-mál-bért? – szótagolta Fuchs Jancsi.
– Miért, mit vártál? Segédmunkás leszel, nem mérnök. Persze, ha kitanulod a mesterséget, többet is kereshetsz. Hű, az apja csillagát, szinte elgázoltam ezt az atyafit! Hol tartottam? Mindegy! Máma egy úriasszonynál falazunk. Vigyázzatok vele, mert igen finnyás az öreghölgy. Semmi csúf szó, káromkodás, értettem? Beszéljetek szerényen és tisztelettudóan, mint az öreganyátokkal! Legalább addig, amíg neki dolgozunk, különben még egy pohár víz, nem sok, annyival sem kínál meg.
Hirtelen fékezett. Megérkeztek. A csinos, szolid ház előtt két munkatársuk ácsorgott.
– Jancsi és Jónás – mutatta be a kőműveseknek a fiúkat. – Mától kezdve együtt fogtok… fütyölni.

(Folytatjuk)