– Füttyös, amúgy Sanyika – fogott kezet velük egy fiatal, de máris kopaszodó kőműves.
– Rezső – motyogta elrévedő tekintettel az öregebb anélkül, hogy kezet fogott volna a fiúkkal.
– Rá se ránts, kicsit depressziós a barátunk – súgta oda Füttyös Jónásnak, és becsengetett a lakásba.
Hallották, amint valahol bent nyikorogva kinyílt egy ajtó, kaparásztak a vaskapun, majd a következő percben előttük állt a ház tiszteletreméltó úrnője.
– Kézcsók! Megjöttünk!
– Örvendek! Van valamire szükségük? – kérdezte szárazon. – Nincs? Akkor jó munkát! – fordult sarkon méltóságteljesen. – Aztán ne felejtsék kulcsra zárni a kapumat!
Alig tűnt el a házban, Füttyös, alias Sanyika utánozni kezdte az özvegyet.
– Van valamire szükségük? Nincs? Akkor jó munkát!
Fuchs mester diszkréten mosolygott, unokaöccse a hasát fogta nevettében.
– Kész, ennyi! Hajtsunk be, és lássunk munkához!
Volt a kertben egy drótkerítés. A helyett kellett építeni egy két méter magas falat. Beindították a betonkeverőt, és délig szótlanul dolgoztak. Csupán Sanyika fütyörészett időnként.
– Rohadt egy meló! – nyögdécselt Fuchs Jancsi. – Beszakadt a tenyerem. Nem tudom, meddig bírom még, ráadásul mindjárt megveszek az éhségtől! Mikor falunk, bácsikám?
– Ebédszünet, füttyösök! – nézett az órájára Fuchs mester. – Hoztál kaját magaddal?
A barátok zavartan néztek össze.
– Én elfelejtettem. Majd megebédelünk a városban.
– Felőlem! De vigyázz, szépfiú, mert egy óra múlva folytatjuk.
Benyargaltak a városba, sebtében bevágtak egy menüt, majd uzsgyi, vissza az özvegyhez.
– Tizenöt percet késtetek! – dörmögte a mester szúrósan. – Most az egyszer még elnézem, de ha még egyszer előfordul, levonom a béredből
– Igenis, főnök úr!
Ezután négy óráig falaztak, utána Fuchs mester leállítatta a keverőt.
– Mára elég volt. Menjünk haza, pihenjünk!
Fuchs Jancsi fáradtan vágta magát hanyatt egy fa alatt.
– Mi van, te még maradnál? – kérdezte az öreg kajánul.
Nyikhaj kakadu! Szinte érthetetlen, miért kényeztette így el a testvére. De majd megtépi ő a tollait!
Fuchs Jóska kábán bámult a mesterre. Lába remegett, tenyere csupa seb. Még egy ilyen nap, és a fándlit sem tudja megfogni.
– Hát ez derék! – folytatta a mester, még mielőtt a fiú válaszolt volna a kérdésre. – Akkor húzzunk rá még két órát! Az idő szép, erőnk van, a pénz meg, ugye, kell…
– De főnök! – savanyodott el a víg kedélyű Sanyika. – Péntek van, és már így is ráhúztunk fél órát.
– Csakugyan? Rendben, menjetek! Mi ketten még maradunk. Hacsak nem fáradt el az ifjú úr.
– Mit, én? Sohasem éreztem magamat frissebbnek! – ágaskodott a fiúban a büszkeség; naná, még ha összeesik is, csak nem fog leégni egy öreg pasas szeme láttára.
– Nagyszerű! Te maradsz vagy cserbenhagyod a cimborád? – kérdezte a mester Jónástól.
Ezt meg azért gyűlölte, amiért olyan finom és vékonydongájú, egyszóval őt sem igen szoktathatták munkára. Bezzeg őt már 14 éves korában befogták, és még ma is teljes erőbedobással melózik. Igaz, ezzel együtt sem jómódú, hanem ez már más káposzta.
– Maradhatok – bólintott rá a fiatalember, bár ő még Jancsinál is jobban kikészült.
– Utálatos vénember! Mintha szántszándékkal ki akarna csinálni – fújdogálta tenyerét hazamenet Jancsika. – És még én ajánlottam neked ezt a szadistát.
– Kemény ember, annyi szent. Azért a helyedben kicsit jobban tisztelném. Elvégre a rokonod, azonkívül idősebb, ezért kijár neki némi respektus – pirongatta meg szelíden Tóth Jónás.
– Respektus? Ennek? – horkant fel Jancsika. – Tudod te, kicsoda az én „tiszteletreméltó” bácsikám? Egy minden hájjal megkent kapitalista, aki mindenkit bepaliz, hogy pár forinttal több suska csússzon a zsebébe. Az embereit szünet nélkül hajtja, adót nem fizet… Nem mintha sajnálnám az államot, mert az még nálánál is nagyobb vérszopó, de ami sok, az sok. Én is akarok ám élni, nem csak ők.
– Ennyire pénzsóvár? – döbbent meg a fiatalember. – Pedig olyan becsületes képe van.
– Egy fenéket! Még a szeme sem áll jól, úgyhogy nem is igen világos, miért pont az ő kezére bízott a faterem.


(Folytatjuk)