Lassan véget ért a nyár, ősz, és a fiúk hozzáedződtek a munkához. Ezzel szemben télen alig-alig dolgoztak. Persze ennek arányában kerestek, és ez sehogy sem tetszett Jancsinak.
– Lépjünk le, Jónáskám, még mielőtt nem késő. Szart se ér ez a kóceráj, és ami még rosszabb, akár le is bukhatunk.
– Hogyhogy? Nem értem.
– Tudod, mi történik, ha valaki bejelentés nélkül melózik? Betegbiztosítás nuku, és egyetlen napot sem számítanak a nyugdíjba, ráadásul ülsz két évet, ha az APEH is megtudja.
– De hát a bácsikád bejelentett bennünket. Legalábbis így mondta.
– Szerintem hazudott. Ajaj, ismerem én őkelmét. Engem talán bejelentett, de csak engem, öregem. Százat teszek egy ellen, hogy senki sem szerepel a fizetési listáján.
– Hogy mik vannak! – ámuldozott Tóth Jónás. – Köszi a fülest. Még a héten utánajárok a dolognak.
Másnap egy rozzant házban vakoltak. A házigazda, egy csont sovány öregember azonban már nem bírta kifizetni Fuchs mestert. Kiforgatta a tárcáját, fiókokat, hiába, egy 500-as csak hibádzott.
– Azt hittem, van pénzem, igazán nagyon restellem. Meg kellett volna előbb győződnöm, de valahogy kiment az eszemből – mentegetődzött vérvörösen.
A mester lesújtó pillantást vetett a bácsira.
– Szarházi! Te rajtunk akarsz spórolni? Induljunk! – rivallt a fiúkra. – Mindjárt lehányom ezt a gilisztát!
– De én igazán… Várjanak! Legalább ezt fogadják el cserébe – kapott ki a vitrinből egy aranyszínű emlékplakettet, letörölgette a portól, és átnyújtotta a mesternek. – Nem tudom mennyit ér, de legalább ezzel a csekélységgel kárpótoljam magukat.
– Aranykatedra – betűzte a kőműves. – Nocsak, maga professzor volt, apuskám?
– Csak tanító.
– Tartsa meg. Nem ér ez semmit, úgy nézem.
– Sajnálom. Azért kérhetnék még valamit? – köhintett zavartan a nyugdíjas tanító.
– Mondja, hülyének néz maga bennünket? Nem elég, hogy tartozik, még ráadást is akar, jóember?
– Én… én csak arra szerettem volna megkérni, igazítson meg egy tetőcserepet. Látja azt a foltot a plafonon? A tetőcserép miatt van. Öt perc az egész, igazán nem nagy ügy.
– Mi, ebben a hidegben? Menjen fel maga, ha ennyire nem nagy ügy.
– Majd én felmegyek! – ajánlkozott segítőkészen Tóth Jónás.
– Dehogy mész! Alá’ szolgája!
A tanító reményt vesztve kísérte ki Fuchs mestert.
– Még egyszer elnézést a hiányzó összegért. Talán adja meg a címét, és amint lehet, azonnal kiegyenlítem a… tartozást.
A mester úr feleletre sem méltatta. Csupán Jónás berzenkedett magában. Megvárta, míg mindnyájan eltűnnek, majd visszasompolygott az öreghez.
– Kérem, mutassa meg azt a cserepet, tanító úr!
Alig mondta ki, Fuchs Jancsi jelent meg az ajtóban.
– Ni csak, a szépfiú! Itt felejtettél valamit?
– És te? Mit keresel te itt, barátom?
Elnevették magukat. Értették ők egymást szavak nélkül is. Már csak egy kérdés maradt: kettőjük közül, ki másszon a tetőre?
– Szerintem ön, kedves…
– Jónás.
– Jónás – oldotta meg a gordiuszi csomót a topis extanító. – Sajna, igen könnyen törnek ezek a régi cserepek, s mivel ön a kisebb, biztosan nem fog maga alatt még egy másik is eltörni.


(Folytatjuk)