Kihoztak egy létrát, azzal Jónás kióvakodott a tetőre. Lassan, félve, merthogy síkosak, jegesek voltak a cserepek.
– Vigyázz, Jónás, le ne csússz!
Hát az megeshet, és ha ő innen lepottyan… ! Szédülten pislantott az alatta tátongó mélységbe. Forduljon vissza? Nem lenne hülyeség, csak akkor az öreg még jobban beázik. Fagyos decemberi délután volt. Az égen sűrű felhők gomolyogtak. Hirtelen feltámadt a szél, és végigsüvített a háztetőn.
– Jöjjön le, még leesik! – kiáltott fel aggodalmasan a bácsika.
De már késő volt. Egy széllökés oldalba kapta Tóth Jónást, s a következő pillanatban már repült is lefelé a kétemeletnyi magasból.

ÁLMOK

Egy tágas kórteremben tért magához. Hogy miként került, oda nem tudta. Legelőször még azt sem igen értette, kik ezek az ágyban fekvő pizsamás alakok.
– Hú, a fejem! – nyílalt belé a fájdalom, amikor megpróbált felülni.
Ekkor vette észre, hogy keze-lába gipszben van, és a fején vastag pólya fehérlett.
– Halló, valaki!
Egy fiatal, szép alakú nővér sietett az ágyához.
– Kérem, nyugodjék meg, és ne akarjon máris felkelni.
– Hol vagyok?
– A városi központi kórházban – igazította meg a fiú párnáját. – Jól érzi magát?
– Fogjuk rá, pontosabban… pocsékul.
– Emlékszik, mi történt magával?
– Mi történt?
– Ezt inkább magától szeretném hallani.
A fiatalember eltűnődött.
– Nem emlékszem.
– Kétszer kettő?
– Tessék?
– Nem tudja?
– Ezt most komolyan kérdezte?
– Természetesen.
– Öt – vágta rá kuncogva, aztán eszébe villant, hogy ez itt egy orvosi villámteszt. – Csak vicceltem! Négy.
– Remek! Nincs is maga olyan pocsékul. Most megmutatom az ujjaim. Számolja meg! Hányat lát?
– Kilencet.
– Gratulálok! És azt tudja, hogy hívják?
– Mármint engem? Nem tudom – ütődött meg a tulajdon válaszán. – Most meg hova fut? Hadd kérdezzek már én is valamit!
– Egy perc múlva itt vagyok – sietett a nővér az orvosért, aki újrakezdte a tesztelést.
– Részleges amnézia – állapította meg tömören a nigériai származású rezidens. – Magyarul: agyrázkódásból származó emlékezetkiesés.
– Súlyos?
– Hát fájni nem fáj, csak egy kicsit kellemetlen. Általában hamar elmúlik. Tűrje fegyelmezetten, és akkor hamarabb rendbe jön.
Tóth Jónás sztoikus nyugalommal vette tudomásul a tényeket. Igaz, van rajta itt-ott néhány törés, horzsolás, és az agya sem működik úgy, mint azelőtt, de Isten kegyelméből él, és ez a legfontosabb. Magára húzta hát a takarót, és békés álomba szenderült. A következő nap négyen is meglátogatták: három fiatal és egy ősz hajú, kopott ruhás öregember.
– Szia, Jónás!
– Ismerjük egymást?
– Szabad egy pillanatra? – húzta félre a bácsikát az éppen ott csellengő ápolónő, s néhány szóban felvázolta a helyzetet.
A fiúk megrendülten hallgatták, majd visszarajzottak a beteghez.
– Ez itt Károlyfalvi tanító úr, ő Füttyös, Rezsőke meg én, a Fuchs Jancsi – mutatta be az elegáns, lányos arcú fiú magukat.
– Hello! Mondd, te tényleg elvesztetted a memóriádat? – bökte ki a búsképű, eddig kizárólag önmagával foglalkozó Rezsőke.
– Valahogy úgy.
– És… és milyen érzés? – puhatolódzott Fuchs Jancsi.
– Olyan a fejem, mint egy luftballon. Kívül kerek, belül semmi. Nem bántanak, de nem is melegítenek fel az emlékek, mert egyszerűen nincsenek. Csak … csak úgy vagyok. Mintha tér is időn kívül léteznék.

(Folytatjuk)