Randa szokásom megnézni a születés- és névnapokat a világhálón (a halálhíreket nemkülönben), s hát ma, május 19-én éppen Ivó napja van (és Milán is, azt hanyagolnám), valamint április 25-én dettó, de talán kevésbé, na és azt is írja a Mindentudó, hogy az Ivó név rokonai idegen nyelven az Ives, Yves, Yvo, meg hogy a név eredetére kétféle megközelítés létezik: lehet germán eredetű, tiszafa jelentéssel, illetve az Iván név szláv becézője, valamint hogy van egy híres Ivó, Ivo Karlovic teniszező, viszont lényeges vagy lényegtelen, de Szent Ivó a jogászok, ügyvédek védőszentje, aki a világi és az egyházi bíróságok előtt védelmezte a szegények ügyeit, és ez a szent, még felavatása előtt, a nagyszombati, majd a pesti egyetem jogi karának pártfogója volt…
Nem tudom, menyit iszik Ivo Karlovic, de ha már itt tartunk, volt egy nála sokkal híresebb Ivó is, az sem tett ékezetet az o-ra, Ivo Andrić (1892–1975), a Híd a Drinán szerzője, Nobel-díjas író, boszniai katolikus család sarja volt, de annyira ragaszkodott a nagyjugoszlávság eszméjéhez, hogy már 1942-ben szerb novellistaként (kao srpski pripovedač) jellemezte magát, hja, a történetben minden változik, csak a híd örök, és az alatta zúgó, sebes folyó, népek tarka kavargása állandó: szerbek, törökök, osztrákok, magyarok, zsidók sorsa kapcsolódik egybe ott, a Drina mentén, a híd melletti kisvárosban, a hídon, s az író ennek a sokszínű emberi közösségnek életét ábrázolja páratlanul sokoldalú, művészi átéléssel, megértő emberséggel, bölcs filozófiával (a magyar fordítás ismertetője szerint); de nem biztos, hogy az Ivó egyben az Andrić-ok napja is, ugorgyunk, mondja Pósalaky úr, van egy Ivó Zetelaka közelében is, a Ivó völgyében kulcsosházak, vendégházak, panziók találhatók, a kikapcsolódási lehetőségek között elektromos bicikli-, gyalogos, sí- és hótalpas túrák, sőt nyitott medveles is várja az oda látogatót, milyen lehet az, mikor a patak is Ivó, a völgy is Ivó, és hát a szépen távolódó múltban nemcsak szorgalmasságukért díjazott iskolás pionírok, hanem jeles írók is felkeresték az ott kis boronaházzal bíró barátot, toll-társat, immár ennek is irodalma bokrosodik –, de hát nem is ez jár az eszem fősodrában most, hanem az én Németben élő barátom, aki évek óta „fenyöget”, mint az ivói komát a medve, hogy ha érkezik a május ezer orgonával, ő bizony menten hazalátogat, körbecsavarogjuk a kedvelt tájakat, és lelkes javaslatomra első lesz a gyaloglistánkon egy kedves autós túra (hja, öregek vagyunk) a székely piálók üdítő hegyeire s völgyeibe, mit számít az, hogy sem ő, sem én nem ihatunk a gyógyító forrásvizen kívül semmi sört-bort-pálinkát-egyebet, mert ugyanis mindig viszünk magunkkal egy okos unokaöcsit, aki filmezze boldogtalankodásainkat, és őt szépen agyontraktáljuk mindenféle jóval, ej, s ha ügyetlen, még menyecskét is kerítünk neki –, ez jár a fülzúgásomban, meg hogy ideje volna összeírnom azokat a Nagy Ivókat, akikkel bájos ifjúságom és sarkantyús férfikorom, majd kegyelemteljes napszentületi éveim idején összehozott, na, ki is?, talán épp ez a Szent Ivó, aki a maga korában kissé kancsalítva emelte szájához a legsúlyosabb teli kelyhet is (így jó hinnem), amiért ojjé, máig irigylem, mégis, visszatérve az én keskenyvágányú életem korhelyeihez, azt latolgatom, kitenne-é egy tíz részes sorozatot az önként vállalt vagy kényszerű együttlétek felidézése olyan cimborákkal, akik már nem követelhetik költségeik megtérítését, s én sem verhetem le rajtuk fizetésnapon a múlt heti cechet a kosztól fénylő vendéglőből, finomabban: a Poklos-parti bögrecsárdák valamelyikéből…
Attól is rettegek, egyre tartósabban, hogy tudós természetimádó barátom betoppanása helyett csak egy cirkalmas, ónémet betűkkel szerkesztett értesítő tájékoztat egyre tobzódóbb tavaszainkba tervezett pompás kirándulásaink végleges elhalasztásáról…

Damján B. Sándor

Forrás: Bölöni Domokos FB-oldala