Egy késő tavaszi délután fáradtan bandukolt haza a munkából. Mivel nagyon szomjas volt, beugrott egy fröccsre valamelyik ivóba. Az egyik asztalnál kidülledt szemű férfi iddogált.
– Adj egy csókot, punci! – kiáltott a szemben ülő erősen kisminkelt nőcskére.
A nő, olyan 50 éves lehetett, mosolyogva hajolt a szájához.
– Jól van, baszd meg, most mutasd meg a dudáid!
– Majd otthon, szépfiú. Fizesd ki a konyakot, és rajtoljunk! Vagy… meggondoltad magadat?
– Ácsi, itt akarom, vagy nyald ki a seggemet!
– Tényleg, mutasd meg! – röhögött fel egy öreg a másik asztalnál.
– Megáll az eszem! Egy ilyen vén kurvát akar ez megdugni? – hápogott Jónás mellett egy kurtanyakú törzsvendég.
– Én adok egy százast, ha megteszed – ajánlotta egy csorba fogú tinédzser.
– Én is. Ha a bugyiját is leveszi – gúnyolódott egy másik, ugyancsak könnyűvérű pillangó.
A nő kérdően nézett a férfira.
– Felőlem! – hörpintette ki a dülledt szemű a poharát. – De mivel velem vagy, a felét nekem passzolod. Na, mi lesz, vetkőzöl, vagy nem vetkőzöl?
– Hogyne, csak nem az én pubomban – avatkozott közbe a tulaj. – Tessék a számla! Fizessék ki, és jó estét!
Fizettek és leléptek Tóth Jónással a nyomukban.
– Haragszol? – simogatta meg a férfit a nő odakint.
A dülledt szemű bosszúsan lökött egyet az öregedő „széplányon”.
– Menj a kurva anyádba! – köpött utána, és dülöngélve odébbállt.
Tóth Jónás szánakozva sietett a pocsolyába tenyerelt nőcskéhez, felsegítette, és letörölte a sarat az arcáról.
– Hagyj békén! Gyűlöllek! Minden férfit gyűlölök! – tolta el a nő sziszegve magától.
A fiatalember szívébe belenyilallt a fájdalom.
– Kérem, tessék megnyugodni! Én csak segíteni szeretnék.
Az öregedő nő gyanakodva sandított Jónásra.
– Igazán? Akkor adj egy ezrest, fiacskám!
– Ha lenne, szívesen, de mivel nincs…
– Menj a fészkes fenébe!
– Esetleg megkínálhatnám egy vacsival.
– Szóval mégis van. Ötezer.
– Mi ötezer?
– A taksa egy dugásért.
– Bocsánat, fé… félre tetszett érteni – pirult el a kőműves. – Viszontlátásra, és, ha elfogad tőlem egy tanácsot, máskor nézze meg jobban, kivel köt… üzletet. Sőt: egyáltalán ne kössön! – nézett mélyen a prostituált szemébe.
– Hű, de bölcs vagy, kiscsibém! – húzott ki a nő retiküljéből egy zsebtükröt. – Csak lennél a helyemben, biztos te is másképp csipognál. Még egy százasod sincs, hallod-e? – húzta szét a blúzát csábítóan a melléről.
– Oké, jöjjön! – karolt belé a jószívű fiatalember, és elvezette a házába. – Tessék helyet foglalni! Nem oda, az asztalhoz! Nyilván éhes. Javítson ki, ha tévedek.
– Nem tévedsz.
Legalábbis azóta, hogy senki sem akarja megdugni – sóhajtott fel az öreglány. Hiába, az öregség… !
– Parancsoljon, mit hozhatok?
– Lehetőleg főtt ételt: levest, krumplit, tésztát, effélét – nyalta meg a szája szélét sóváran.
– Sajnos csak hideget hozhatok. Hacsak egy rántottát nem tetszik csinálni.
– De tetszik, hozz ide gyorsan pár tojást!
Megsütötték a rántottát, majd elbúcsúztak egymástól.
– Isten áldja meg a jóságod!
Jónás lelki fájdalma elégedettséggé alakult.
– Sok szerencsét! – nyomott a nő kezébe egy élelmiszerrel tömött tasakot. – Kis utánpótlás otthonra. Remélem, ha a sors ismét összehozz bennünket, már egy tipp-topp irodában tetszik dolgozni – villant a fiú eszébe, mire kérte őt Jézus Krisztus: figyelmeztesd a népedet, jó lesz végre megállni, tanítsd őket, prédikálj, még mielőtt saját vesztetekbe rohantok.
Szép szavak, de ki képes rá, amikor mindenütt azt látja, hogy senkire sem hallgatnak, legyen az politikus, lelkipásztor vagy tanító. Gyakran még akkor sem, ha netalán igazat is mondanak. Ettől függetlenül ki veszi jó néven, ha kioktatja őt valaki.
– Irodában? Hogyne: egy mocskos kukatelepen. Már ha egyáltalán felvesznek. Egy három diplomás segédmunkás mellé… segédnek.
Keserű szavak, ráadásul igazak, amit már a saját bőrén is tapasztalt – kedvetlenedett el újra Tóth Jónás.
– Elhiszem, de amit jelenleg te csinálsz, azért ennél jóval…
Mocskosabb mesterség, akarta mondani, de aztán inkább lenyelte. Ne ítélj, hogy ne ítéltess! Különben sem az ő tiszte, hogy megbélyegezzen másokat. Ja, de akkor hogy tegyen eleget annak a parancsnak, miszerint neki prédikálnia kellene? Még akkor is ez a kérdés feszegette, kínozta, amikor már senki sem volt a szobában. Valószínűleg sehogy sem tesz eleget. Bolond is lenne, miután jótette helyébe ilyen csúful meglopták! – zárta le a vitát megrökönyödve magában, miután felfedezte, hogy az utcanő egy óvatlan pillanatban még a mobiltelefonját is ellopta.

(Folytatjuk)

A regény eddigi fejezetei itt olvashatók