Ezután hónapokig nem foglalkozott a témával, s talán el is felejtette volna az egészet, ha egy fantasztikus álom ismét fel nem kavarja.
Épp az utcán lötyögött – mármint álmában –, amikor megerősödött a szél, és az emberek elkezdtek futni az utcákon.
– Hé, mi van, hova rohantok? – ragadott karon egy menekülő gyerkőcöt.
– Engedj, hát nem látod? Jön a vihar, menekülj!
Tél volt, hasonló ahhoz, ami akkoriban zúdult a városra. Csak sokkal fagyosabb, és a város is más: nagyobb, ridegebb, mint amilyennek ismerte. Riadtan csöngetett be egy-két lépcsőház ajtaján, csakhogy hiába; nem nyitottak ajtót ott se embernek, se istennek. És a szél egyre vadabbul fújt, süvöltött. Talán neki is csapta volna egy háztömbnek, ha nem bújik egy utcai csatornába, mint a patkányok. Amint elvonult a vihar, félig megfagyva kecmergett elő az aknából, és elszörnyedve tekintett végig az utcán, házakon. Sok kémény összedőlt, az úton cserepek, derékba tört fák és emberek hevertek.
– Jaj! – sikoltotta el magát, és… felébredt.
Ekkor jött rá, hogy csak álmodott. Hanem az átélt emlékek napközben tovább kísérték. Vajon mit jelenthet ez az apokaliptikus vízió, merthogy jelent, azt világosan érezte. Este éjfélig forgolódott az ágyában. Nem mert elaludni, nehogy újból hasonlókat álmodjék. Amint mégis elszunnyadt, máris ugyanott sétált, mint legutóbb. Csak most nem fagy-, hanem hőhullámok söpörtek át a városon. Járókelő, közlekedési eszköz sehol; mintha egy kísértetvárosban kószálna.
– Halló! Valaki!
Te jó ég, mindjárt lángra gyúl! Levegő után kapkodva pillantott a magasba, ahol a nap egyre tüzesebben ragyogott. El szeretett volna szaladni, de a lába beleragadt az aszfaltba, mely teljesen meglágyult az irtózatos melegben.
– Uram, mivel vétkeztem, amiért így haragszol rám!
Egyszerre elborult az ég, és romba dőlt városok, olvadó jéghegyek, égő mezők képsora villan fel az égbolton.
– Iszonyú! De hol vannak az emberek… ? Én itt nem látok egyetlen élő lelket sem.
– Mert meghaltak! – dördült le egy hang fentről.
– És te hagytad? Istenem, miért nem tettél semmit ellene? – törölte ki szeméből a könnyeit.
– Nem vagyok Isten, csak egy pici porszem az angyalok közt. De ugyanezt kérdezhetném én is ám: mit tettél te a földön e célból?
– Semmit! – röhögött rájuk egy fekete felhőről Lucifer. – Apróbb porszem ez még nálad is.
– Apage, Satanas! Távozz tőlem, Sátán! Te pedig menj békével, és gondolkozz el azon, amit, kérdeztem – búcsúzott el az angyal Jónástól.
– Mit gondolkozz! Nem gondolkozom én egy percig sem! – mérgelődött, amikor felébredt. – Legfeljebb azon, melyik pszichiáterrel vizsgáltassam meg magamat.
El is indult az egyikhez, aztán inkább bevásárolt a városban. Naná, egy orvosi vizsgálat sem ingyenes, márpedig egy kőműves tavaszig alig keres valamit. Máskülönben egy agykontrollon már átesett, és semmiféle abnormitást nem észleltek. Amit pedig egy pszichiáter mondana, azt ő is kezdi pedzeni. Túl gyakran forgatja a Bibliát, ez a baja, ahelyett, hogy a jelen kérdésein tűnődne. Például egy normális álláson, ahol nem kell folyton attól félnie, hogy már megint hull a hó odakünn.

(Folytatjuk)

A regény eddigi fejezetei itt olvashatók