Csorba

Saját magunk tökéletesre gyúrt alakját
százszor is újra gyúrnánk.
Még tökéletesebbre.

Kemencében kiégetjük
pihenni, nyugodni hagyjuk
az anyagot.

Majd szekrény tetejére helyezzük,
egy tökéletesnek képzelt váza.
Fel sem merül bennünk,
hogy hamis lehet,
az ábra.

Évek,
előjönnek a repedések.
Jó esetben csak karcok.

Csak ki ne nyissák az ablakot,
mert az erős szél meglegyint
törmelékké,
aztán porrá zúz.

Gyúrhatod össze magad megint.
Vázából vázlat se leszel már.
Látom ahogy barátságok sem fonódnak már

Látom, ahogy mind a magunk igazában hiszünk,
és közben el is hisszük, hogy
tökéletesek vagyunk.

Fel sem merül bennünk a kétség,
hogy csorba lett a vázán.
Ami még nem volt az ábrán
mielőtt váza lett volna belőle.