Zöld Lajosnak

Mintha víz alatti erdőben járnék,
zöldezüst törzsek világítanak.
A tóvá fogant annaátok táján,
bűvölő legendákat borzongat a szél.

Alvilági hercegtől elszabadultan,
rózsafüzéres erdő tündére jár. Asszonyok,
lassú menetben, a kápolnáig zsongva,
két fasor között feketegyöngyös sétány.

A kolostorból az öreg Lázár barát
rézcsengővel űzi a reggel álmait.
Visszatér a magány a szerzeteshez,
ha elhal a hegedű a csillagképek fényén.

Fehér boltívek alatt, mohás gyökerekből
ötszáz év árnyéka nő a vár körül.
Néma lőréseiből harangra rezzen
nappali álmából a sötéthangú bagoly.

Fekete legendákból a fehér vásznakon,
mint főnixmáglyán, a színek zenéje éled.
A Tatárdombon éles mozdulatba zárva,
fehér márványszoborból néma méltósággal,
végzetet kiált a tatárölő asszony.