A BÚZAVIRÁGKÉK SZEMŰ APÁCA

Dél volt. Január. A hó csendesen pilinkélt a magasból. Az egyik bolt előtt szakállas koldus üldögélt. Előtte fatányér, benne néhány pénzdarab. Bedobott egy százast, és csodálkozva figyelte, hogy még a szeme sem rebbent meg szegénynek.
– Ébresztő, nagyapó! – rázta meg a vállát gyanakodva Tóth Jónás. – Megfagysz, ne szunyálj! Gyere, menjünk haza az asszonyhoz – segítette talpra nagy nehezen.
– Haza, asszony – motyogta a szakállas.
– Nincs ennek senkije! – világosította fel Jónást egy jól öltözött úriember. – Mindennap itt lejmol, hogy a fene essen a részeg disznóba!
– Köszönöm az együttérzését. Piha, de szagos vagy!
– Haza, asszony.
– Vidd egy hajléktalanszállásra! – indítványozta egy táskás öregasszony. – Itt van, nem messze. Talán befogadják.
A fiatalember elvezette a félig megfagyott csövest a menhelyre.
– Nini, Iccés Lala! – ismerte fel azonnal a menedékhelyi dolgozó. – Hogy ettől már sosem szabadulunk meg! – súgta oda elmerülten tévéző társának.
– Ismerik?
– Mint a rossz pénzt. Remélem, nem akarod nyakunkba varrni ezt a szeszkazánt!
– De hiszen fázik, éhes és a jelek szerint beteg is.
– Plusz részeg, idült alkoholista, úgyhogy nagyon sajnálom, de nincs módunkban elhelyezni a védencedet. Tiltja a szabályzat, és ez így is van rendjén, mert mi lenne itt e nélkül?
– Mi lenne?
– Lerókáznák a falakat, összetörnék a székeket, nem utolsósorban meg egymást is. Igaz, Marcikám? – kérdezte a társától.
Az megvetően legyintett.
– Legalább addig maradjon, amíg kialussza a mámorát – kérlelte Jónás a bajuszost. – Nézd, milyen csöndes, békés bácsika! Valahogy nem úgy néz ki, mint aki a feje tetejére akarna fordítani egy menhelyet.
– Bácsika? Még csak 35 éves. De hát a spiritusz… Egy életre elintézte magát, a szerencsétlen! Csak tudnám, honnan van ezeknek pénze piára!
– Próbáld meg a Jézus Szíve otthonban! – sétált közelebb a másik szociális gondozó. – Ott enyhébbek a szabályok.
Jónás oda is elbotorkált a piással.
– Dicsértessék! Hoztam önöknek egy hajléktalant.
– Nagyon kedves magától – köszönte meg hálásan egy keskeny csípőjű, nagy szemű nővérke.
– Haza, asszony – nyújtotta feléje kezét a homi.
– Lázas? – tapogatta meg a homlokát az apáca. – Nem lázas, inkább hideg, akár egy jégszobor. Szegény ember, ennek sem lehet a tél a kedvenc évszaka.
– Akkor itt hagyhatom?
– Nos… A bácsi kissé benyakalt. De nem is ez a bökkenő. Mi mindenkit befogadunk, mert az Úr előtt minden ember egyenlő. Csupán az a probléma, hogy egyetlen szabad ágyunk sincs.
– Matracuk? Ha nincs ló, a szamár is megfelel.
– Jöjjön! Kukkantson ide, hadd lássa, hogy állunk – vezette ki a folyósora Tóth Jónást.
A fiatalember megindultan futott végig tekintetével az ideiglenesen elhelyezett ágyakon. Mindegyiken ült vagy feküdt egy-két gyűrött arcú, toprongyos pária. Fiatalok, öregek, hja, a nyomor nem válogat!
– Ha az önkormányzat ezt láthatná!
– Tessék?
– Semmi, nem érdekes! Csak úgy morfondírozok magamban. Gyere, Iccés, kívül tágasabb!
– Isten legyen magukkal! Kérem, jöjjenek vissza úgy egy hét múlva. Most még nagy a hideg odakint, de amint enyhül az idő, egyre több ágy szabadul fel az otthonban.
– Hallod, Iccés? Egy hét múlva neked is lesz egy ágyacskád. Föltéve, hogy addig nem fagyunk meg valahol.
– Miért, magának sincs lakása? – hökkent meg a fiatal, búzavirágkék szemű nővérke.
– Egyelőre van, még dolgozom is, de hogy meddig, ez itt a nagy kérdés.
– Hát hol dolgozik? Bocsánat, nem rám tartozik.
– Kőműves vagyok, csak kőműves. Nem mintha szégyellném, de épp itt van a kutya elásva. Nyáron túl sokat, télen túl keveset dolgozunk. Na és persze ennek arányában is keresek. De hát mit csináljak, ha nem találok jobb munkát.
– Ahol?
– Folyamatosan dolgoznak, nem jár annyi piszokkal, és az agyam se rozsdásodik be teljesen. Isten vele, akkor egy hét múlva!
– Érettségije van?
Jónás keze megállt a kilincsen.
– Mert? Tud valami munkát, vagy csak úgy kérdezi?
– És ha tudok? – mosolygott Jónásra a búzavirágkék szemű apáca. – Igaz, nem könnyű munka, azért olyan rettentő nehéz sem. Emellett tiszta, helyesebben tisztább, mint a magáé, és ami a lényeg: abszolút mindegy, eső vagy hó esik, a fizetését ettől függetlenül mindig hiánytalanul megkapja.
– Ez az! – derült jókedvre a kőműves. – Pont ilyen munkát keresek! Nővérke, áldja meg az ég ezért a jó hírért!
– Várjon, még ne örüljön, ugyanis a fizetés nem éppen bankári. Talán még a magáénál is kevesebb. De ha így is vállalja, szívesen beprotezsálom a főnökasszonynál.
– Kösz! Aztán hol dolgoznék? Irodában, kft-nél, ügynökként…?
– Itt, nálunk, a Jézus szíve menhelyen.
– Iiit? – nézett körül a szobában, mintha most látná először. – De nővérke, mit tudnék én egy ilyen helyen csinálni?
– Ellenőrzi a gázt, villanyt, rendben tartja az udvart, gondozza a kertünket…
– Egyszóval csicskásra, bocs, mindenesre van szükségük.
– Nevezzük inkább karbantartónak. De vállalhat szociális munkát is, ha érdeklődne ez iránt. Erre ugyan még nincs státusunk, ráadásul diplomás munkakör. Ezzel szemben, ha tovább tanulna, a Máltai Szeretetszolgálat biztosan segítene ebben, ha igényli.
– Kösz, nagyon kedvesek. Nincs kizárva, hogy holnap ismét eljövök. Addig alszom egyet rá.
– Viszontlátásra! – kísérte ki udvariasan az apáca. – A bácsika? Vele mi lesz, ha nem haragszik? Ugye, nem hagyja kinn ilyen ítéletidőben?
– Haza, asszony.
– Jó kérdés. Maga például hol hagyná? – vakarta meg a fejét Tóth Jónás.

(Folytatjuk)

A regény eddigi fejezetei itt olvashatók