Tetszett neki az apáca. Olyan szelíd, jószívű, és a szemei… ! Életében még nem látott ilyen gyönyörű búzavirágkék szemeket!
– Én? Én bizony magamhoz venném a bácsikát. No, nem örökre, csak amíg sikerülne elhelyezni valahol.
– Akkor én is azt teszem! – esett le egy kő a fiú szívéről. – Menjünk haza, nagyapó!
Otthon bekapcsolta a gázt, majd bebaktattak a konyhába.
– Csüccs, ide az asztalhoz! Bizonyára éhes vagy.
Gyorsan megsütött egy darab szalonnát, azzal visszasietett a torzonborz vendéghez. Hanem az már az asztalra borulva hortyogott. Felébressze? Nem, többet használ most itt egy jó szundi. Lefektette egy díványra, és békésen átaludták az éjszakát. Amint reggel felébredt, kíváncsian tekintett az ágy felé. De már senki sem aludt a díványon. Világos: dobbantott az atyafi. Körülnézett, mit csórt el, merthogy elcsórt, az ezer százalék. És az ördögbe, még meg is érdemli, mert semmit sem okult a múltkori esetből, amikor hasonló körülmények közt fújták meg a mobilját. A fürdőszoba előtt vízcsobogásra lett figyelmes. Hűha, nyitva felejtette a vízcsapot! Tévedett: a fürdőkádban tisztálkodott valaki.
– Maga kicsoda? – bámult a rövid hajú, borotvált arcú alakra.
– És maga? Vagyis bocsánat, nyilván a háziúr.
– Nyilván, de a fenébe, mit keres a kádamban?
– Fürdök, kérem tisztelettel. Gondoltam, kihasználom az alkalmat, ha már úgyis itt vagyok. Zavarja?
– Nem zavar, kivéve azt, hogy nem értem, miként jutott be a házamba, továbbá kicsoda és egyáltalán mit óhajt?
– Érdekes! Pont ezt akartam én is kérdezni.
– Várjunk csak! – vette szemügyre figyelmesebben a vendégét. – Én magát ismerem. Mondja, nem volt magának szakálla?
– Dehogynem. Épp az előbb nyestem le.
– A haját is?
– Miért ne! Gondoltam, ha már itt vagyok…
– Maga nem emlékszik rám?
– Őszinte legyek? Nem nagyon.
– Elképesztő! Ennyire bepiált?
– Tudja mit? Térjünk a lényegre: kit kell kinyírni? Most mit hallgat? Gondolom, nem azért gyűjtött be, hogy istápoljon egy otthontalan alkoholistát.
– Puff, ezt jól kiválasztottam magamnak! – bosszankodott a fiatalember. – Megfürdött?
– Meg. Köszi, nagyon fincsi volt. Nincs véletlenül egy kis tintája?
– Eltalálta! Na, öltözzön fel, és tűnjön el a házamból!
A férfi értetlenül sandított a fiúra. Ennek ellenére semmit sem kérdezett. Már réges-rég megtanulta, milyen sokszínű világba pottyantotta őt a teremtő. Egyik ember ilyen, a másik olyan, és mindnek van valami bogara.
– Nem akarom bírálni, csak úgy kíváncsiságból kérdezem, maga valóban bárkit kicsinál, aki megfizeti?
– De uram! – sértődött meg a homi. – Minek néz maga, már megbocsásson! Elismerem, hogy csavargok, kéregetek stb., de attól még egy légynek sem tudnék ártani.
– Csak az embernek, ugyanis épp az imént kérdezte…
– Kérdezni egy, megtenni kettő, kisfőnök. Örvendek, hogy megismerhettem. Adja át kézcsókom a kedves mamának!
– Furcsa ember maga, nagyapó! – olvadt le Jónásról lassan a jégkéreg. – Menjünk a konyhába, mert már korog a gyomrom az éhségtől.
Összeütött egy kis reggelit, közben kifaggatta a vendégét.
– Elmesélné nekem, hogy került az utcára?
– A megszokott ábra, nincs benne semmi érdekes. Csődbe ment a cég, a többi jött magától: leépítés, munkanélküliség.


(Folytatjuk)

A regény eddigi fejezetei itt olvashatók