Mindenki félrehúzódott.

A járvány előtt egy zaklatás szenvedő alanyai lettünk. A részleteket nem sorolom, mindenesetre szörnyű volt megélni, mintha egy thriller szereplői lettünk volna. Annál is inkább, mert a szomszédoktól a rokonokig, a barátoktól az ismerősökig mindenki csak legyintett. Kivételek természetesen akadtak, a rendszerszintű viszonyulás azonban mégiscsak az volt, hogy „rá kell mordulni”, mármint a zaklatóra, „nahát”, és elég gyakran a lenézést vagy a gyanakvást is éreztük, „ez is csak veletek történhet meg”, „még egy nővel sem tudtok elbánni”.
Ezek után már meg sem kellett volna lepődnünk, de persze mégis meglepődtünk — az ember folyton reménykedik — , hogy a különféle tanúvallomások, írott és tárgyi bizonyítékok ellenére a rendőrség folyton békíteni próbált, és az ítélet, amely nagy sokára megszületett, „nem látta érdemesnek a vizsgálat folytatását”, és elkente az ügyet. Lehet vádolni az intézményt, de egy másik, sokkal jelentősebb intézmény: a társadalom is elkenésben volt érdekelt, ahogy elken mindent, ahogy a homokba dugja a fejét minden elől, ahogy a lehető legegyszerűbb forma, a tisztességes beszélgetés elől is menekül, ahogy őrzi, foggal-körömmel őrzi a tabuit és a rögzült képeit.

Végül is logikus: ha megismerné a történetedet, nem tudna nyugodtan ülni a tabuiban; ha részt venne abban, ami történik, akkor felkavarná a nehezen megszerzett nyugodtságát. Könnyebb álmélkodni, egyre ritkábban venni fel a telefont, kizárni a másik embert az életedből, furcsának nevezni, hiszen ezáltal magadat igazolod, a normalitást. Az hibás, aki más.

És bár a mást gyakran a románokra/a magyarokra, a melegekre vagy a transzvesztitákra értik, valójában mindenki más, aki nem úgy él, mint az ellenőrző „mi”; mindenki, akinek a története különbözik a „mienktől”. A kisvárosi szellem belengi a társadalmat, mindenkinek pontos helye van, amelytől nem térhet el büntetlenül. Egy tömbházban nyugodtan kell élni, s aki nem úgy él, az magára vessen, bármi is az oka az ő nyugtalan életének.

Nem akarom a mi történetünket Molnár Bea tragédiájához mérni. De az biztos, hogy ez a társadalom nincs felkészülve sem az empátiára, sem a szolidaritásra. Arra van felkészülve, hogy ítélkezzen, és ha nem kapsz jó jegyet, benne hagyjon a szarban. Elnézést, de nincs kedvem finomkodni.

Forrás: a jódeménység foka / Demény Péter blogja

Ivan Karamazov: Molnár Bea halálára

vajon mi lesz a csillagokkal
amikor kihunynak
bevilágítanak egy másik eget

Forrás: szerző FB-oldala