– Hol dolgozott?
– Nem mindegy? Lapátra tettek, azzal mehettem új állást keresni.
– És? Nem talált?
– Dehogynem: kukás lettem, kisfőnök. Én, Ábrányi Olivér, az ismert… Mindegy, mellékes!
– A munka nem szégyen, hát még, ha ettől függ a kenyerünk.
– Nem, persze, hogy nem. Azért az sem éppen mellékes, milyen az a munka, ugyebár. Vehetek még abból a fincsi narancsból?
– Parancsoljon! Kérem, folytassa, mert egyelőre még mindig nem értem, miért került az utcára!
– Nem volna jobb, ha inkább közölné, valójában mit akar? Vagy ezt már kérdeztem?
– Hát segíteni magán, nem látja?
– Csak úgy, semmiért? – hitetlenkedett a csőlakó.
– Csak úgy, semmiért. És ha én segítek valakin, arról, már elnézést, tudni szeretném, kicsoda.
– Jó, tegyük fel, hogy elhiszem – törölte meg a száját az asztalkendőben. – De csak és csakis akkor segíthet, ha tudja rólam, ki vagyok?
– Nézze, ha nehezére esik, hallgasson! Ez nem feltétel, csupán érdekelt volna, mihez ért, hány éves… De igaza van, mellőzzük! – hallgatott el egy pillanatra Tóth Jónás. – Tekintettel a hidegre, úgy döntöttem, befogadom a házamba, ahol mindaddig maradhat, míg megürül egy ágy valamelyik szálláson.
A férfi nem hitt a fülének.
– Maga folyton meglep, kisfőnök. Nem fél attól, hogy bepiszkítom a szobáját? Tán még meg is lopom, volt már példa erre is. Másrészt mit szól ehhez a kedves papája? Én nem hiszem, hogy ennek olyan nagyon örülne, sőt, tuti, hogy csöppet sem lelkesedik az ötletért.
– Ő nem számít. Itt én vagyok a gazda, Ábrányi úr. Hely van, rendezkedjék csak be nyugodtan. Egy feltétellel: ha befejezi a nyakalást.
– Befejezem! – vágta rá gondolkodás nélkül a hajléktalan. – És köszönöm! – ragadta meg a fiú kezét hálásan. – Maga nagyon-nagyon jó ember!
– Nincs mit! Bár mindenki így tenne! Akkor nem volna ennyi eltévedt, szegény bárány a világon.
– Egy hívő, vigyázzunk, ezekkel kesztyűs kézzel kell bánni! – gondolta. – Milyen igaza van! Isten fizesse meg a jóságát! Remélem, nem voltam túl agresszív, amikor felszedett.
– Nem. Nem is vezet az jóra, Ábrány úr, mert aki kővel hajigál, azt biztosan nem dobják vissza kenyérrel. Most elmegyek. Van egy kis dolgom a városban.
Ugyanis még az éjjel úgy döntött, elfogadja az apáca ajánlatát. És ebben nem kis szerepet játszott maga az apáca, akinek meleg, tiszta tekintetét még most is magán érezte. De mit csináljon a piással? – tolakodott fel a fiúban egyből a nagy kérdés. – Konkrétan: mi a biztosíték arra, hogy nem rabolja ki azonnal, amint kiteszi a lábát a szobából?
– Elkísérhetem?
– Hogyne, jöjjön csak! – vörösödött el, amiért ennyire bizalmatlan és kishitű. – Így mindjárt kéznél lesz, ha megürült az az ágyacska.


(Folytatjuk)

A regény eddigi fejezetei itt olvashatók