Az apáca örömmel üdvözölte Tóth Jónást, bemutatta a főnökasszonynak, aki hosszan elbeszélgetett a fiúval.
– Maga derék ember, úgy látom. Helyén van a szíve is, esze is, ezért máris megkérdem, nem tudna elszállásolni még egy személyt éjjelre?
– Mé…még egy személyt? Kicsodát?
– Jöjjön közelebb, Csenger úr!
A sarokban sebhelyes arcú, köpcös alak ücsörgött. A főnökasszony szavára felkapta a fejét, és odabattyogott az asztalhoz.
– Nos, mit szól hozzá, beveszi? Ne ijedjen meg, csak egy-két éjjelre.
– Nem, nem! – hadonászott aggodalmasan Ábrányi úr.
– Maga kicsoda? – meredt rá a főnökasszony.
– Egy másik hajléktalan. Innen, önöktől vettem át, miután őt sem tudták elhelyezni – felelte Ábrányi helyett Tóth Jónás.
– Szép, csak így tovább, fiatalember! Így persze már nem számíthatunk magára. Csenger úr, sajnálom, de egyelőre semmit sem tehetünk.
– Pá! – vigyorgott Ábrányi kárörvendően.
– Te szemétláda!
– Maguk ismerik egymást? Különben mindegy. Akár ismerik, akár nem, legalább nálunk beszélhetne udvariasabban is, egyebekben is úgy vélem, egyetlen ember sem acsarkodhat így egymásra. A biblia… Olvassák maguk egyáltalán a bibliát?
– Természetesen – válaszolta egyszerre Ábrányi és a sebhelyes.
– El tudom képzelni. Akkor fiatalember, adja be a felmondását, utána jelentkezzék sürgősen a Jézus Szíve szálláson.
– Igenis, még ma felmondok, és… és Csenger miatt se tessék ám aggódni! Miután se anyám, se apám, elfér ő is a házamban – mosolygott a fiú a leányra. – Mostanában borzasztó hideg van, és nem venném a lelkemre, ha miattam fagyna meg az utcán valaki.
Az apáca visszamosolygott Jónásra, s mindketten úgy érezték, lélekben máris egymáshoz tartoznak. A főnökasszony, idősebb, apró termetű apáca, odatipegett a fiúhoz, és megsimogatta Tóth arcát.
– Szegény gyermekem, magának sem lehet könnyű élete. De ne féljen, mi itt olyanok vagyunk, mint egy nagy család, és csakis öntől függ, elfogad-e ön is bennünket.
– Khm! – köhintett Ábrányi. – Szólhatok?
– Tessék, mi a baj, gyermekem?
– Lehet, hogy most rossz fiúnak tartanak, de kötelességemnek érzem közölni, hogy ez a Csenger notórius bajkeverő. Az, hogy borissza, még megjárja, de emellett zsebes is. Aztán nézzék csak meg a pónemét, azok a vágások mind kés és bicska nyomai. Zsebes, bicskás, füvet szív…Summa summarum, én biza kétszer is meggondolnám, befogadjam-e a házamba – nézett egyenesen a Jónás szemébe.
– Majd megbeszéljük odakinn. Főnökasszony, nővérke, holnap reggel hatkor itt leszek.
– A kurva anyádat, most megkapod a magadét! – támadt Ábrányinak az utcán a sebhelyes.
– Menj a fenébe! Semmi közöm hozzád, te őstulok.
– Nyugalom, emberek! Én nem tudom, mi a bajuk egymással, de ha így folytatják, egyiket sem fogadom magamhoz. Nem értem, komolyan nem értem önöket. Éheznek, rongyosak, legtöbbjüket lenézik, mert lenézik, mire maguk egymásra rontanak. Mint két kakas, nem: farkas a farkasnak, ahelyett, hogy testvérként segítenének egymáson.
Ábrányi és Csenger elkomorulva hallgattak.
– Na látják! Most pedig, kérem, fogjanak kezet, és béküljenek ki, uraim! – tette össze a kezüket Tóth Jónás. – Nem hivatkozom sem istenre, sem a szentírásra, mert akkor lehet, hogy rögtön felhúzzák a nyúlcipőt, de biztosítom magukat, ez a legokosabb, amit ilyen helyzetben tehetnek.
– Zavarok? – bukkan fel előttük váratlanul egy hosszú hajú tinédzser. – Adna egy autogramot, szerkesztő úr?
– Szívesen! Tessék! – firkantotta alá a nevét Ábrányi. – Meg van elégedve, barátom?
– Köszi, várjuk a legújabb verseit. Addig is jó munkát és boldog újévet! – viharzott el a legényke vidáman.
– Ezt nevezem! Maga költő, Ábrányi úr?
– Az lennék, voltam, egyre megy, mert ki olvas ma már verseket?
– Például én, meg az a szimpatikus olvasó. És maga ezt szégyellte, amikor eddigi munkája felől faggattam?
– Nessun maggior dolore che ricordarsi del tempo felice nella miseria. (Dante: Isteni Színjáték)
– Hoppá! Maga latinul is tud?
– Ez olaszul van: nincs nagyobb fájdalom, mint boldog időkre emlékezni a nyomorban.
– Gyönyörű gondolat, és igaz is.

(Folytatjuk)

A regény eddigi fejezetei itt olvashatók