Kicsit távolról kezdem, igyekszem viszont rövidre fogni.

A hetvenes években a Brassói Lapoknál az volt szokásban, hogy egy lapszámban egy szerkesztő egyetlen cikket irhatott alá. A többire álneveket kellett fabrikálni, jómagam feleségem családnevét a fiam keresztnevével társitottam. A Palkó Zsolt szignó Brassóban még senkit sem zavart, Kolozsváron viszont, ahol apósom-anyósom városszerte ismert pedagógusok voltak, szerényen P.Zs.-re röviditettem. Egyszer aztán megállit az utcán egy tömzsi, szakállas,torzonborz alak, számonkérni rajtam, hogy mi jogon szignálok én P.Zs.-ként az újságba,mert mindent, ami….-ket én ott elkövetek, az ő nyakába varrják. Magyarázatul bemutatkozott, őt Palocsay Zsigmondnak hivják. Mea culpám után Palkó Zsolt, alias P.ZS. dicsőségesen avagy dicstelenül, de azonmód ki is múlott, mi pedig a halász-vadász-madarász Zsigával, (főállásban zeneoktató, mellékállásban költő is volt), a fentieknél valamivel barátságosabb viszonyba kerültünk. Olyannyira, hogy egy téli estén meg is hívott magányos tanyájára, persze , hogy kitalálták, a Palocsay-kertbe, ahol nemcsak édesapjáról, de házigazdám fiatalkorának börtönéveiről is elbeszélgettünk. A szamosújvári ‘szanatóriumról’, ahová egy diákcsinyük nyomán többek között Veress Zoltán és Bodor Ádám társaságában kapott beutalót. Ebből a beszélgetésből egy interjú is született az Erdélyi Naplóban, amelyben először eshetett szó a diktatúra alatt elhallgatott történetről. (Az interjút aztán a budapesti Magyar Nemzetben is viszontláttam. Erősen zanzásitva, és persze nem P.Zs, hanem egy idősebb pályatársam aláirásával, a forráshely megjelölése nélkül. Erről, és a sajtóetikáról ezúttal ennyit).

De honnan is jutott mindez most az eszembe? Hát Tompa Andrea Omertájáról, erről a nem is nagyon bújtatva a Palocsay-kertben és Palocsay Rudolf körül játszódó sikerregényről. Amelyet Németországban most rangos nemzetközi dijra jelöltek. A piculában sem megvetendő dijat, irja a mai újság, a nyertesnek június 22-én a berlini Haus der Kulturen der Welt központban fogják majd átadni. Hát addig is olvassuk (újra), mert megéri, és természetesen szoritsunk neki.

Forrás: szerző FB-oldala