TERVEK, ÖTLETEK

A kék szemű, magas homlokú kőműves nagy lendülettel vetette magát az újszerű munkába. Csupán azt sajnálta, hogy nem sok mindenben ismerte ki magát. Egy vízcsapot ugyan megjavított, az ajtózárakhoz, számítógéphez is konyított valamelyest, de például egy gázcsőhöz, autómotorhoz már nem igen mert nyúlni.
– Semmi baj, nem is várjuk el magától – nyugtatta meg a főnöknő elnézően. – Idővel ezt is megtanulja. A fontos az, hogy annál több az érzéke a szociális munka iránt. A hajléktalanok tisztelik, hallgatnak is magára, ami igazán nagy szó, ha tekintetbe vesszük, milyen nehéz fiúkkal van dolgunk.
A fiatalember hálát adott Istennek, amiért a Jézus Szívébe vezérelte. Végre egy hely, ahol ő is hasznosnak érzi magát, ráadásul Máriát, a kék szemű apácát is nap mint nap láthatja. És Mária? Tulajdonképpen őt is elbűvölte. Mint a főnökasszonyt, a homikat, röviden bárkit, aki kapcsolatba került Jónással.
– Te nagyon szuggesztív egyéniség vagy – szögezte le többször is a tiszta szívű fiatal nő (ekkoriban már tegezték egymást). – Bizonyára nem oktalanul. Isten azt akarja, hogy az emberek hallgassanak rád. Egyedül az nem fér a fejembe, és ezt már Klára anyánk is megjegyezte: miért hivatkozol oly ritkán a Szentírásra? Mintha szándékosan kerülnéd, ami annál bizarrabb, mert mi mindnyájan hívő embernek ismerünk.
Az ex-kőműves meghökkent. Kerülné? Az bizony meglehet. De hát kit érdekel manapság a biblia? Ki ásít, ki legyint rá, azzal már húzza is a csíkot elfelé. Vajon, ha a Messiás újból eljönne közéjük, hányan vennék körül, hogy meghallgassák?
– Hivatkoznék én örömmel, ha hinnének benne, Mária. Így inkább hallgatok, és teszem, amit tennem kell.
– Helytelen! – nyitott rájuk a főnökasszony. – Pont azért, mert nem hisznek, kell tanítani, nevelni, hogy visszaadjuk a hitét a világnak. Hogy adjuk tovább, amit a bibliától a történelemkönyvekig tanultunk, miként mutassuk meg, mit érzünk, ha képtelenek vagyunk kommunikálni egymással? Amúgy mi újság? Jelentkezett-e még valaki tegnap óta a menhelyen?
– Ketten is – számolt be szolgálatkészen Mária.
– És?
– Egyiket sem tudtuk bevenni. Az idén kissé elhúzódott ez a tél, az otthonunk meg… Hát az olyan, amilyen. Azért a semminél mégis csak jobb, nem igaz?
– Logikus! Pedig de elkelne egy korszerű épület, amiben uszoda, társalgó, konditerem és orvosi rendelő is van! – ábrándozott az apáca. – Na, majd legközelebb, ha az Európai Unió is besegít. Addig…
– Nekem, bocsánat, lenne egy ötletem. Persze csak afféle ideiglenes megoldás, amíg új, modernebb otthona lesz a városnak. Meg tetszik hallgatni?
– Hogyne, mondja csak! Én minden éceszt örömmel fogadok. Csak minél kevesebbe kerüljön – tette hozzá józanul.
– Az enyém teljesen ingyenes. Nem kell hozzá más, mint megnyitni a vasúti várótermeket.
– Igen, erre már én is gondoltam, de valahogy mindig kiment a fejemből. Halló, vasúti pályaudvar? – tárcsázta fel a nagyállomást. – Itt a Jézus Szíve főnökasszonya. Az állomásfőnök úrral szeretnék beszélni. Régi barátunk – súgta oda Jónásnak, kb. öt percig beszélt, majd csüggedten tette le a telefonkagylót. – Ezt a bürokráciát! Részükről semmi akadálya, ha… megszerezzük a polgármesteri hivatal engedélyét.
– Ahhoz, hogy megnyissák a várótermeket? – képedt el a fiatalember. – Nem is tudtam, hogy ehhez külön városházi engedély szükséges.
– Őszintén szólva én sem. Mindegy, ezt is megoldjuk. Ezennel hivatalosan megbízom, járjon el az önkormányzatnál ez ügyben.
– Én? Egy… egy szimpla karbantartó? Ezt, ugye, nem tetszett komolyan gondolni?
– Mióta dolgozik nálunk?
– Három hónapja.
– Akkor épp itt az ideje, hogy előléptessük. Mától kezdve ön a mi legújabb szociális munkásunk. Diplomája ugyan nincs, de ez csak tanulás, illetve idő kérdése. Nappal dolgozik, este tanul. Ezt hívják munka közbeni képzésnek
– Gratulálok! – fogott kezet vele melegen Mária.
– Csábító lehetőség! Csak hát a pénz… – sóhajtott fel Tóth Jónás. – Honnan vegyek én annyi pénzt, mint amennyibe egy főiskola kerülne?
– Ez már az én, helyesebben Szeretetszolgálat gondja lesz – oszlatta el aggodalmát a főnöknő. – Maga nemcsak a mi dolgozónk, hanem az egyik árvánk is, és nekünk kötelességünk gondoskodunk az árvákról.
Jónás szeméből kihullott egy könnycsepp. Végre ő is tanulhat, méghozzá azt, ami jelenleg legjobban érdekli.
– Köszönöm! – csókolt kezet a törékeny, amúgy szilárd jellemű nővérnek. – Egyszer még meghálálom.
– Már meg is hálálta – húzta el a kezét gyorsan az apáca. – És ezért én is, mi is hálásak vagyunk. De nem csak hálásak, egyben neheztelünk is önre, Tóth úrfi.
– Rám? Valamit rosszul csináltam?
– Miért nem említette, hogy már három otthontalan is van a házában?
– Mert… Kellett volna?
– Így is lehet mondani, mert hiszen egy kis segítség magának is jól jönne. Adnánk ruhát, élelmet, még ágyat is, ha igényli.
– Pazar! – csörgedezett az öröm Jónásban. – Örülök, hogy ilyen önzetlen barátokra találtam.
– Mi meg annak, hogy ennyire példamutatóan reagál, amikor segítségre van szükség. Bár így tenne egyik-másik atya is, amikor a kenyérről prédikál, de adni már egy darabot sem ad belőle – halkította le hangját az apáca, így ezt a mondatot már csak Mária hallhatta. – Visszatérve a váróterem kérdésre, kérjen kihallgatást Iványos alpolgármesternél. Ő, nos, igen, kevésbé vaskalapos, mint a főnöke. Mária majd elkíséri.


(Folytatjuk)

A regény eddigi fejezetei itt olvashatók