Másik énem helyemben ott maradt.
Énhelyettem éli ott sorsomat.
Futamokat bűvöl bús orgonán,
temetőbe baktat nap nap után,
és málnát szemez, meggyfámon matat.
Az a valaki helyemen maradt.

Homokórámat ott ő pergeti.
Az Ebhát porát hagytam ott neki,
vénhedt eperfát július felett,
pince gádorát, homlokom megett
hű barátokat hagytam hátra ott,
októberi sétát, imitt-amott
halottakat és temetéseket,
újborba fojtott derűs kedveket,
meghitt januárt, apró gondokat,
tanítványokat, s gondolatokat,
láng senyvesztette esztendők helyett
áprilist dalló fura verseket.
S nagy-néha egy-egy révült sajdulást:
Ezt akartam-e? Vagy valami mást?

Hasonmás magam helyemben maradt.
Gyömöszölném zsebébe sorsomat.
Vajh’, tud-e rólam? Gondol néha rám?
Bekopognék nézzek pókhálós ablakán.

2022. május 27.