Petrozsényi Nagy Pál: ÉLI, ÉLI… (16)
Az alpolgármester, sima modorú, folyton mosolygó városatya, gyanakodva fogadta Máriát és Tóth Jónást. Vajon mit akar tőle a Máltai Szeretetszolgálat? – sandított rájuk változatlanul mosolyogva, mert hát ilyen hivatal ez: vagy somolyogsz, vagy egyszer csak arra ébredsz, hogy még a képviselők névsorából is kiradíroztak. Az apáca elmagyarázta Jónás ötletét a vasúti várótermekkel.
– Semmi akadálya, ha… a MÁV-nál is jóváhagyják.
– Hogy az a… – feledkezett meg magáról a fiatalember.
– Hja, ilyen a demokrácia: senki sem dönthet önhatalmúlag.
– Még szerencse, hogy már jóváhagyták!
– Igen? Ebben az esetben… Azaz megálljunk csak! Láthatnám az erről szóló bizonylatot?
– Csak nem kételkedik benne, alpolgármester úr! – ráncolta össze homlokát az apáca.
– Isten ments, hova gondol? De a szabály, az szabály: minden döntést igazolni, és persze iktatni kell. Így volt ez mindig, még a szocialista rendszerben is. Aláírás, pecsét, ahogy dukál, igen tisztelt Mária nővér.
– Jó, megértem. Hát majd erre is sort kerítünk. De ha már úgyis itt vagyok, hadd kérdezzem meg, stagnálnak vagy haladnak az új szociális otthon felépítésének ügyében?
– Haladunk, kérem, haladunk. Már csak az Uniós támogatás hiányzik.
– Vagyis ugyanott állnak, mint hat hónappal ezelőtt – pislantott a fiú felé, aki kézzel-lábbal jelezte, hogy mondanivalója van a számukra. – Tessék Tóth úr, folytassa! Úgy látom, van még a tarsolyában valami.
– Igen, egy áthidaló megoldás. Mint ismeretes, a legtöbb lépcsőház gázzal fűtött, meleg helyiség, ahova azonban csak kulccsal lehet bejutni.
– Hát aztán! Jaj, ne! – rettent meg az alpolgármester. – Tudja maga, mit jelent, ha megveti ott a lábát valaki? Tetveket, takony, pisiszag… Elnézést, de ez az igazság.
– Erre való a házirend – jegyezte meg tárgyilagosan az apáca. – Függesszenek ki egyet-kettőt mindenütt, és kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad. Mi mindenesetre így teszünk.
– Lehet. Ezt én nem is vitatom, de egy lépcsőházban… Ott, higgyék el, minden másképp működik. Másrészt azt se felejtsék el, hogy magántulajdonról beszélünk, melynek igazgatása, védelme a tulajdonos joga, uraim. Ha ő úgy dönt, hogy a lépcsőházát bezárja, azt senki, tehát még az önkormányzat sem tilthatja meg. Más? Csak bátran, őszintén! Az önkormányzat, amint önök is láthatták, nyitott minden kérdésre, és bármilyen építő jellegű indítványt messzemenően támogat.
A fiatalember arca megrándult, de még mielőtt válaszolt volna, Mária már húzta is ki a teremből.
– Hagyd, nem érdemes ujjat húzni az urakkal! Vigyük el nekik azt a papírkát, és örüljünk, ha kinyittathatunk néhány várótermet… egy év múlva.
– Mikor?
– Semmi, csak tréfáltam.
El is vitték sürgősen, csupán a várótermeket nem nyitotta ki a kutya sem.
– Kinyittatjuk, csak türelem, nyugalom! – ígérte meg az alpolgármester úr, amikor Mária kérdőre vonta emiatt. – Előbb még meg kell szavaznunk, ahogy szokás, ugyebár. Aztán, ha a képviselőtestület is rábólint…
Így köszöntött be a tavasz, majd a nyár, s vele együtt a meleg, a napfény és a reménység, hogy minden szebb és könnyebb lesz ezentúl.
(Folytatjuk)
A regény eddigi fejezetei itt olvashatók