Tóth Jónás elmesélte találkozását Jézussal és sejtelmes vízióját a jövőről. Miután befejezte, Mária elgondolkozva hallgatott. Lábuk összeért az asztal alatt, de mintha észre sem vette volna. Csupán Jónás arcát futotta el a pír. Ekkor döbbent rá először, hogy az apáca iránti tisztelete mögött valami más is lapulhat.
– Különös álmok! Te mivel magyarázod őket?
– Mivel én sem vagyok orvos, csak laikusként feltételezem, hogy az álmaim, ez az az egész história kapcsolatban állhat azzal az ominózus bukfenccel. Az agyrázkódás nem tréfadolog. Nemegyszer hallhattunk olyan esetről, amikor az agyműködés egy trauma hatására módosult. Nem lepődnék meg, ha nálam is, és ezzel olyan tulajdonságok aktivivizálódtak, amiket a tudat szigorúan elfojtott.
– Hogy te milyen művelt vagy! – dicsérte a lány elismerően, és elhúzta a lábait. – Nem készültél te titokban orvosira, Jónáskám?
– Nem én, csak a Spektrumot, Viasat Explorer és hasonló tévécsatornákat bűvölöm. Második változat. Hallottál a lélekvándorlásról?
– Karma, megvilágosodás… Ajaj, most rossz sínekre tévedtél.
– Akkor hagyjuk! Pedig még az is megfordult a fejemben… Mindegy, nem számít, hiszen téged úgysem érdekel.
– Ellenkezőleg! Szeretném, ha magadra találnál, és ez csak akkor sikerülhet, ha egy holtvágányt sem hagyunk ki.
– Élt az egyik faluban valamikor egy rokonunk, akit sokan szent embernek tartottak, egyesek szerint azonban egyszerűen csak flúgos volt. Hogy kinek volt igaza, azt most ne firtassuk, csupán arra lennék kíváncsi, vajon nem az ő lelke költözött-e a testembe?
Az apáca alig állta meg, hogy ne fel ne kacagjon.
– Erről melyik szentírásban olvastál?
– Mármint a lélekvándorlásról? A bibliában biztos nem, és nem is hiszek benne jóformán.
– Szóval nem hiszel – csapott rá gyorsan Mária. – Ez, mondjuk, érthető, annál kevésbé azonban, hogy a küldetésedben sem hiszel még.
– Nem, mert ha így lenne, Isten adott volna hozzá erőt és hitet is.
– Ki tudja! Talán adott, csak egyelőre még nem érzed, holott ott van benned, barátom.
– Kösz, hogy meghallgattál – hálálkodott Tóth Jónás. – Most mennem kell. Legközelebb folytatjuk – tekintett vágyakozva az apáca szív alakú ajkaira. – Istenem, ha megcsókolhatnám!
Meg is csókolta. Lágyan, kicsit félve, még mielőtt mérlegelte volna, mit csinál.
– Jaj, ne, ezt nem szabad! – riadt meg az apáca. – Uram, nézd el neki! Elfelejtette, ki vagyok.
– Bo-bocsánat! Elvesztettem a fejemet – józanodott ki a fiatalember. – Meg a Jézus Szívét s vele együtt Máriát! – futott át az agyán rémülten.
Lehorgasztott fejjel távozott. Ezek után két lehetősége maradt: vagy rögtön kilép, vagy megvárja, amíg kirúgják. Útban hazafelé lefékezett mellette egy kisautó.
– Szállj be, hazaviszlek! – kiáltott ki a kocsiból egykori kőműves társa, Fuchs Jancsi.
– De régen láttalak! Kié ez a stramm járgány? – huppant melléje a fiatalember.
– Az enyém.
– Szép! Motor, kocsi… Elárulnád, hogy jutottál ilyen gyorsan egyről a kettőre?
– Kaparj kurta, neked is jut. Én kapartam, és itt az eredmény. Te hogy vagy? Hallom, faképnél hagytad a nagybátyámat. Mintha megérezted volna, mi vár rád, ha lehorgonyzol az öregnél.
– Lebukott?
– Mint a sicc! Pedig már azt hittem, magába szállt a mesterünk. Jelenleg hol gyűröd az ipart, ha nem titok?
– A Jézus Szíve otthonban.
– Mint?
– Szociális gondozó.
– Paff, ott aztán kaparhatsz! Hiszen az még a templom egerénél is szegényebb.
– Te hol dolgozol?
– Én bróker lettem, öregem – feszített Fuchs Jancsi. – Kicsit hajszás munkahely, viszont annál többet hoz a konyhára.
– Lányok…?
– Akadnak, bár egyre ritkábban férnek az időmbe. Megérkeztünk. Örülök, hogy találkoztunk. Hallod ezt? – figyelt fel hirtelen a házból kiszűrődő lármára. – Csak nem nálad üvöltöznek így?
– De, úgy tűnik. Gyere, nézzük meg, mit művelnek odabenn!

(Folytatjuk)

A regény eddigi fejezetei itt olvashatók