Kétszer két éve matematikusan,
földi kézzel mészkőből raktam tornyot,
sár volt és cement körös-körül.

Ásító ablakszemek mögött
Párizson gondolkodtam,
a strófák és srófok udvarán.

Az időnek végtelen türelme volt,
egyre nyúlott, mint a kamaszok,
nem láthattam a végét.

Sebesült, román hősnők
mosták a félkész parkettát,
ó, te alázatos Ekaterina!

Ó, régmúlt, ó, munkásmozgalom,
esztergapadon formált
földöntúliak próbatestei.

Halászok, vadászok, madarászok,
hagyjátok békén a kutyákat,
kipusztulnak a méhek.

Mi az, hogy vihar van?
A szántóföld térdet fog hajtani,
égig nőnek a pipacsok.

Kapcsok fognak a városomhoz,
fellegvár, villamossínek,
verőereim töltelékei.

Reám kacsint a Malomárok,
szárnyam nő, mint a kacsáknak,
megszeretem a szemét szagát.

Ez ám az élet, nem a csikkszedés,
ajándékozz maréknyi reményt
világjáró alkeszeinknek!

Belinkeltem a Vatikánt,
a Svájci Gárda helyett egy delnő
szőrös lábköze strázsált.

Dinnyefejű, borostás angyalok
integetnek a végtelenbe,
visszaköp egyet az Isten.

Az öregség szinkópás ketyegése
egyetlen irányba mutat,
nincs visszaút.

Nem osztják ingyen a levegőt,
de még a szmogot is alig.
A föld kerülete nyakörv.

2022. június 1.

Forrás: szerző FB-oldala