Békességet keresnék. Hol terem
a csend? Mert bennem pihen süketen,
bambán ugyan. De hol az a verem,
melybe eltemették egykor nekem?

Akácok állnak túl az ablakon,
Távolban lucfenyők, még szabadon.
Üzen nekem az otthagyott vadon:
Mért csorbul hited régi szavakon?

A szoba sarkában szó-lom, kacat
szavak. Emlékeztet ízük vacak,
érett, poshadó igékre. Ha csak
sejdítem is, nyelvem vérző cafat.

Kiviteli engedély képeken.
Nekik a röhögés már lételem,
gúny csordul szemükből és végtelen
megvetés. Velük szemben védtelen

az ember. Mindenki megalázhat.
Szűkölsz és félsz. Nincs rá magyarázat.
Elszenvedem. Féltem nagyapámat,
az életírását. Megtalálhat,

ki keres, nálam, Bajkál-tót látott
kulacsot, Kossuth sírjáról áldott
szirmot – hozták akkori barátok,
préselte szépanyám. Ki a vádlott

itt? Mikor kialszik a lármafán
az utolsó szikra és mindahány
szavamat átmentettem, igazán
bóbiskolok egyet… ma délután.

2022. június 1.