A hajléktalanoknak berendezett helyiségben három tag dulakodott egymással: a költő, a sebhelyes arcú meg a legújabb: egy kajla fülű bőrfejű.
– Micsoda csatatér! – nézett körül Jónás búsan a szobában; a tükröt, székeket széttörték, a felhasított párnák tollai beborították a parkettet.
– A szentségit, kik ezek a kakasok?
– Majd később elmesélem! – csavarta hátra a költő kezét energikusan. –Te foglalkozz a köpcössel!
– Engedj, hadd tekerjem ki a nyakát ennek a tolvajnak! – dühöngött Ábrányi.
– Meglopott?
– Megfújta az órámat.
– A csuklódról? Ez meg hogy lehet? Hátha nem is ő volt, Olivér.
– Nem hát, én már rég nem ollózok, úgyhogy kikérem magamnak! – tapogatta meg a fejét Csenger úr. – Beverte. És még rám mondják, hogy vadállat.
– Te meg mit ugrabugrálsz itt közöttük? – ripakodott Jónás a kajla fülűre.
– Én csak szét akartam választani a fiúkat.
– És csak úgy mellesleg romhalmazt csináltatok a szobámból. De most aztán elég volt. Le is út, fel is út. Keressetek más szálláshelyet magatoknak!
– Kirúgsz? – sziszegett a volt lapszerkesztő.
– Te mit vártál? – kontrázott Csenger úr. – Melyik főnök jobb itt a másiknál?
– Kik ezek? Albérlők? – fintorgott Fuchs Jancsi.
– Hajléktalanok. Befogadtam őket, mert nem volt hely télen a hajléktalan-szálláson. De azóta változott a helyzet, mehetnek. Oda vagy máshova, az már az ő gondjuk. Szerencsére nyár van, sehol sem fognak megfagyni.
– Ez az utolsó szavad? – kérdezte nyomatékosan a lecsúszott rímfaragó.
– Ez. Már nagyon unom, hogy állandóan rátok figyeljek. Belátom, tévedtem, amikor azt hittem, te meg Csenger úr idővel megbarátkoztok egymással.
– És ha megfizetjük a károdat? – hunyorgott a valaha pultosként tevékenykedő Csengerre.
Fuchs Jancsi elengedte a sebhelyest.
– Kellemes társalgást! Viszlát, nagyfőnök! Valami azt súgja, ha így folytatod, nemsokára négyesben fogtok kotorászni a kukákban – búcsúzott el barátjától az ajtóban.
– Inkább ott, mint az emberek zsebében, ha érted, mire gondolok.
– Majd elválik. Várd ki a végét, öregem!
– Akkor maradhatunk? – tért vissza Ábrányi a lényegre.
A fiatalember szíve megesett a szorongó poétán.
– Nem bánom. De mától kezdve itt is lesz egy házirend – jelentette be határozottan. – A Jézus Szívének van, máshol dettó, miért ne legyen hát nálam is? Aki elfogadja, jó, aki nem, keressen magának demokratikusabb „főnököt”.
– Ettől tartottam – dünnyögte az exszerkesztő. – Aztán mit tartalmazna ez a házirend?
– Baráti egyetértést, civilizált viselkedést, alkohol mellőzve, cigizés a teraszon…
– Gratulálok! – tapsolt lenézően a sebhelyes. – Esetleg írd be a fürdőszobarendet is, mikor mehetünk szarni, pisálni. Csak nem nekem, mert én fütyülök a te rendedre – szedte össze a motyóját, és díszlépésben távozott.
A költő fellélegzett.
– Mégiscsak szeretnek engem az istenek, mert megszabadítottak egy tetűtől.


(Folytatjuk)

A regény eddigi fejezetei itt olvashatók