BIMBI

Jónás és Mária kapcsolata látszólag semmit nem változott. Továbbra is barátként, egymást segítve dolgoztak, s csupán akkor fogta el Máriát a rettenet, amikor a fiatalember közeledni próbált hozzá.
Jónás megértette: ez itt egy apáca, Krisztus menyasszonya, akivel még gondolatban sem illik vétkezni. És ő mégis vétkezett! Mindennap többször is megölelte, megcsókolta, még ágyba is bújt vele esténként. Igaz, hogy csak képzeletben, ami talán kisebb bűn – alkudozott magában.
Kisebb? Egyáltalán nem vétek, hiszen egy szellemlényt nem is lehet megcsalni, következésképp a szüzességi fogadalom… Ssss, ezt már végig sem merte gondolni!
– Valami bánt? – szólította meg Klára nővér egy fülledt nyári délelőtt. – Mostanában szokatlanul hallgatag vagy.
A fiú nem sokat köntörfalazott.
– Az a helyzet, hogy… elmegyek. Máshol szeretnék dolgozni.
Na ja, hiszen ha itt marad, még istentagadó lesz belőle.
– Kérlek! Nyilván jól meggondoltad – válaszolta kérdezés helyett az apáca; tudta ő, amit tudott, úgyhogy minek faggassa ezt a derék fiatalembert. – Aztán hová mennél dolgozni?
– Ahol felvesznek. Húsz esztendő hatalom, húsz esztendőm eladom, írta egyszer József Attila.
– Igen, ez a kapitalizmus, amiben most már mi is benne vagyunk, mint légy az aludttejben – komorodott el az apáca. – De vigyázz, neked nemcsak munkaerőd, hanem lelked is van, és ha azt is eladod…
– Az más. Ott azért még nem tartunk, és Isten segedelmével, kimászok még én ebből a kátyúból.
– Kimászunk, miután, fájdalom, elég sokan csücsülnek benne mások és máshol is. Mindenesetre látogass még meg bennünket. Épp egy órája közölték, hogy nemsokára nálunk is megkezdik egy új, Európai Uniós normáknak megfelelő menhely építését. Ha felépül, ismét számítunk rád, gyermekem – ölelte meg a fiút gyöngéden.
A fiatalember megrendülten sietett ki az otthonból. Máriától már el sem búcsúzott. Igaz, hogy ez lett volna illendő, de minek nehezítse meg még jobban az elválást! Besétált egy parkba, és leült egy árnyas fa alá. Milyen békésen csivitelnek a cinkék, verebek. Bárcsak az ő lelkében is ilyen béke honolna! De hát honolhat-e, amikor most tíz perce búcsúzott el egyik álmától, ráadásul fogalma sincs, holnaptól mit eszik, dolgozik?
– Fogják meg, tolvaj!
– Gyilkos!
Jézusom, mi folyik itt? – rezzent föl borongásából Tóth Jónás. Három tagbaszakadt férfi kergetett egy cingár, barna bőrű tinédzsert.
– Álld el az útját, seggfej! – süvöltötte a legelöl trappoló, erősen tetovált üldöző.
– Én?
Puff! A siheder elterült a köveken. Épp a fiatalember lába előtt.
– Megvan! Ide csávók, heréljük ki!
A járókelők körbevették a kis csoportot.
– Nesze, ez a tied! – ütötte szájon a kölyköt a tetovált, utána a társai, ki ahogy érte, rúgta, ütötte.
– Emberek, segítség! Ne engedjék, hiszen megölik! – avatkozott közbe Tóth Jónás, mire kapott ő is egy akkorát, hogy ugyanoda landolt, ahova a legényke.
Senki sem mozdult, tiltakozott. Csak nézték őket, és hallgattak. Ekkor odatipegett egy fehér hajú öregasszony esernyővel a kezében.
– Hagyjátok békén, tekergők! Majd adok én nektek herélést! Nem sül le a bőr a képetekről? Egy gyereken méritek le az erőtöket? – rontott a romákra, és most már ő kezdte őket agyba-főbe püfölni.
Az ácsorgók felnevettek, miközben a romák bambán kuksiztak.
– Ácsi! – kattintotta ki végül egyikük a bicskáját, és a „szuper nagyi” felé villantotta. – Most kárálj, te vén varjú!
Az öregasszony kiejtette kezéből az esernyőt, és ijedten bepisilt. Most a barna bőrűekből tört ki a nevetés.
– Éljen! Hogy volt? Csináld még egyszer!
Tóth Jónás a padhoz támogatta a 17-18 év körüli gyerkőcöt.
– Nagyon fáj? – törölte le a vért az arcáról.
– Mi köze hozzá! Ez… magánügy – lökte félre Jónást a tetovált. – Értették? – fordult a bámészkodók felé fenyegetően. – Tűnés innen, mert nem csípem magukat.
A nézők egy része elsomfordált, a bátrabbak maradtak, sőt, egyikük még meg is jegyezte:
– Nana! Lehet, hogy magánügy, azért beszélhet kulturáltabban is, barátom.
– Úgy beszélek, ahogy akarok. Cigányul, arabul, vagy maguk szerint nem szabad?
– Én ilyet nem mondtam.
– Akkor fogja be a száját, és hallgasson.
– Fogja be maga! – öntötte el a méreg lassan a férfit is. – Mit gondol, eddig mit tettünk? Hallgattunk, a keservit, mindig csak hallgattunk. De a pohár betelt, és azért is kimondom. Maguk… – sandított a társaira, hadd lássa, kire, mire számíthat, ha a romákban elszabadul az indulat.
– Halljuk, mondja csak!
– Olyanok, mint a piócák. Rajtunk élősködnek, emiatt jutottunk oda, ahova jutottunk.
– Mi, rajtatok? – hördült fel a tetovált. – Így persze érthető, miért akartok ti mindnyájunkat kinyírni.
– Legyen szíves, ne tegezzen! Egyébként piócát mondtam nem kinyírni.
– Igen? Akkor ki firkálta a falakra: Üsd a cigányt! Nyírjátok ki a romákat!
– Én biztos nem, de ha kíváncsiak a véleményemre…
– Nem vagyunk! – köpött ki egy napszemüveges a cigánycsoportból.
– Állj! – ugrott a fiatalember közéjük. – Gondolkozzanak egy picit, uraim! Maguk szerint mi, például én írtam ilyen baromságot a falakra?
– Nem mindegy? Lehetett akár maga is.
– És ha nem?
– És ha nem? – zavarodott meg a szemüveges. – Akkor menjen a picsába!
– Ugye, pedig az előbb majdnem nekem jött. Maguk meg nekik – pirított Jónás a magyarokra. – Vagy tévedek? Maguk tényleg azt hiszik, minden cigány pióca?
Senki sem reflektált. Költői kérdés volt.
– Na látják! Ennyit az általánosításról.


(Folytatjuk)

A regény eddigi fejezetei itt olvashatók