Széles kitekintésű, nagy távlatokat átfogó körökben – mondjuk ki nyíltan: a csillagászok körében – a Világegyetem átlagos sűrűségét vitatják. Azonban számunkra se közömbös az, hogy milyen új helyzet jön létre a Világegyetem sűrűségében. Mert ha ezen a téren kedvezőtlenül alakulnának az események, úgy a felelősség kizárólag a Világegyetemre hárul.
Amennyire a pillanatnyi erőviszonyokat fölfoghatom, két ellentétes véleményt ismerek föl. Sajnos, attól tartok, hogy a két álláspontot nem lehet összebékíteni. De a csillagászok kétségtelenül a legtürelmesebb és legbékésebb tudósok, így valószínűleg nem tör ki közöttük belháború. Pedig az egyik csoport százszor annyi anyaggal számol, mint a másik. Ha két raktáros kijött lenne ilyen nézeteltérés, mondjuk, a cipőkrém mennyiségét illetően, ott nyilvánvalóan vér folyna. És aki tévesen ítélte meg a suviksz mázsáit azt elsöpörné a népharag.
Még mielőtt a kérdés lényegéhez szólnánk, meg kell említenünk, hogy csak a csillagászatban szoktak tévedni ekkorát. A nemes tudósok, akik fényévekben számolnak, nyilván tévedni is fényéveket tévednek. Tévedéseik belső szakmai ügyük, szigorú és zárt fallanxuk nem viszi a közvélemény elé, ha a Fiastyúk tojásaiból eltűnt vagy meg se volt egybillió. Álmatag társukat, aki a bűnt vagy balfogást elkövette, saját törvényeik szerint ítélik el. Számokkal, görög betűkkel teleírt helyekre, amolyan tudományos bitó alá hurcolják, és úgy rúgják ki alóla a széket, hogy a közönség megdicsőülést gyanít.
A csillagászok valószínűleg ismernek bennünket, akik húsz deka kolbászért elnézünk húsz fényévet. Föltéve, ha a kolbász nem tizenkilenc deka, ugyanis egy deka már számít a kolbásznál.
Valójában azonban nekünk is van mentségünk. Mi a mindenségben élünk, de kolbászból. És ha a kolbász nincs jól kimérve, a legnagyobb mindenség se tud mellé vágni még egy karikát. De végül is, ételünk is valamiképpen az Univerzumból származik, és ezt nemcsak a bennük rejlő ismeretlen eredetű kövek bizonyítják. A nagy fontosságú dekára és a mellékes quatrillió megatonnákra egyformán szüksége van a kutatás szellemének. Így ne tűnjék a világ, sőt a Világegyetem csúfságának, ha az anyag vitatott sűrűségéhez visszatérek. Oorth holland professzor hívéül szegődöm, aki százszor sűrűbbnek számítja a Világegyetemet, mint ellenfelei. Nem a tudományos bizonyítékaival győzött meg, mert ezek a számomra megközelíthetetlenek. Nem is adatának merészségével, mert hisz a századnyi részt megállapító tudósok képzelete is merész.
De Oorth professzor elmélete: szép. Számításai szerint a mindenségben éppen annyira sűrű az anyag, hogy tágulni tud, de megszökni nem. Ez a mindenség két semmi között billeg, évmilliárdok óta. Ha sűrűsége kisebb volna, beleszökne a jövő semmijébe, amely szétrontaná a csillagbirodalmak városait, előbb építőelemeire, majd tovább őrölné porrá, részecskékké, önmagává. És ha nagyobb lenne a Világegyetem sűrűsége, úgy befelé zuhanna, belehullana múltjába, mint a visszafele járó óra, mely végül eljutna ahhoz az időhöz, amikor az alaktalanságban pihent a rugó, a fogaskerék és a mánus, sőt, amikor az érc fortyogott, majd még régebbre, amikor megszületésükre vártak az elemek.
Ennek a mélységek között kavargó Világegyetemnek a tudósa Oorth professzor. Rideg számokból bukkant föl ez a líra. Ez a szédítő és nem szédülő anyagi világ, amely a múlt lehetetlensége és a jövőt fenyegető lehetőségek között tovább létezik. Ez tulajdonképpen a mai ember Világegyeteme.
De hát ugyan mikor nem fenyegette a létet ez a kétféle pusztulás? A világmindenség átlagos sűrűségét az elmélet szépsége is bizonyítja. Nem hihetünk az igazság és szépség függetlenségében: az is elrontaná a Világegyetemet. Egyébként a professzor elmélete mellett szól még egy tapasztalati tény is: a Mindenség a maga sok milliárd éves múltjával valóban létezik.

Megjelent A Hét III. évfolyama 22. számában, 1972. június 2-án.

Forrás: https://ujhet.com