A cigány fiú felemelte a fejét, és talpra állt. El akart menni, tett is néhány lépést, aztán összeesett. Jónás rosszat sejtve iramodott a fiúhoz.
– Rosszul vagy?
– Daj, gulo daji!
A tömeg körbevette a tinédzsert.
– Úristen, már alig lélegzik. Mentőt! – kiáltotta fel Jónás mögött valaki. – A francba, nincs senkinek sem egy mobilja?
A tetováltnál akadt, gyorsan fel is hívta a mentőket, utána óvatosan, társaival együtt elsomfordált. Jónás a fiú fejére szorította a tenyerét, és lehuny szemmel várta, mikor száll ki a lélek belőle. Mikor újra kinyitotta, tekintetük keresztezte egymást. Ez most él vagy a mennyországból figyeli, mi történik idelenn?
– Jobban vagy?
A fiú felállt, és letörölte a port magáról.
– Ovaii! Mért kérdi?
Az emberek nevetve tapsoltak, és többen gratuláltak a fiatalembernek.
– Maga igazi természetgyógyász. Tessék a névjegyem! Megtisztelne, ha felkeresne este hat körül – nyomta a kezébe névjegyét egy idősebb járókellő.
– Téved. Nem vagyok természetgyógyász – szabadkozott Tóth Jónás. – Én csak úgy… Higgye el, nem csináltam én semmit sem.
– Naná, hogy nem csinált! Kókler ez a javából! – gúnyolódott egy rövidnadrágos turista. – Mindjárt tányérozni is fog, figyeljék!
– Én sejtem, kicsoda – ütött a homlokára váratlanul az esernyős nénike, és megdicsőült arccal esett térdre az ifjú előtt.
– Még ilyet! – tátotta el a száját a turista. – Ez a nyanya megzápult!
– Kérlek, érints meg engem is!
– Na, ebből elég! A függöny legördült, menjenek haza, uraim! – szólította távozásra Jónás az összecsődült tömeget. – Biztos úr, volna szíves idefáradni! – pillantott meg egy pocakos rendőrt a közelben. – Ezek is mindig akkor tűnnek fel, amikor már semmi szükség reájuk!
A nézők szétszéledtek.
– Parancsol?
– Semmi zűr. Volt egy kis probléma, de már nem aktuális.
– Akkor jó! Látom, te is jobban vagy – veregette meg a fiú vállát barátságosan.
– Honnan tudja? – nyiladozott Jónás fejében valami. – Csak nem nézte végig az egészet?
– Maga vallat engem, fiatalember? – vesztette el fölényét az őrmester. – Jelenleg én vagyok itt a rendőr, világos? Maga csak válaszol, de akkor is csak, ha kérdezik. Szóval? Mi a probléma?
– Most már semmi, és bocsánat, amiért fölöslegesen zavartuk.
– Nem zavartak. Egy rendőr azért van, hogy betartassa a törvényt, biztosítsa a rendet, ugyebár, de ha semmi probléma, további kellemes csevegést kívánok – masírozott el peckesen.
– Éljen a rendőrség! Te meg hova sietsz? – kérdezte Jónás a fiútól, aki szintén menni készült.
– Haza, vagyis… Mit érdekli?
– Még azt sem tudom, hogy hívnak.
– Bimbinek.
– Érdekes név! Tudod, hogy az előbb majdnem megfulladtál?
– Ova.
– Bocs, nem akarlak zavarni, de tényleg jobban vagy?
– Nem adna kölcsön egy-két eurót? Szeretnék kajálni, mert a tegnap óta még nem ettem.
– Hogyhogy nem ettél? Éheztetnek otthon, vagy mi a baj?
– Nem éheztetnek, csak… Hosszú, nem értheti ezt maga, főnök úr.
– Hátha. Túl sokan vagytok otthon, igaz-e?
– Mint a rosta lika, vagy még annál is több.
– A szüleid melóznak?
– Azok biztos nem, mert meghóttak, a mostohaapám meg… Van lóvéja vagy nincs lóvéja?
Jónás elővette a tárcáját, talált is benne némi aprópénzt, hanem a kamasznak ez túlontúl kevés volt.
– Mindegy, azért adja ide.
– Tessék! Most már csak arra lennék kíváncsi, miért kergettek meg a tieid. Várjál csak! Itt vannak a mentők! Érted jöttek, tudod-e?
– De hát jól vagyok, ne vitessen be, főnök úr!
Az autóból két jól megtermett mentő rohant ki Jónáshoz.
– Ez a kölyök lenne a sebesült?
– Nem – rázta meg a fejét a fiatalember. – Téves riasztás. Amint látják, nincs itt semmiféle sebesült.
A mentők szitkozódva szálltak vissza a mentőkocsiba.
– Micsoda emberek, még a halállal is szórakoznak!
– És most? Hova, merre, Bimbi úr? Hazakísérjelek?
– Még csak az hiányzik! – riadt meg a tinédzser. – Azt akarja, hogy agyonvágjanak?
– Kicsodák?
– Hát ő, a… a mostohaapám, meg a többiek.
Hirtelen megtorpant, tanácsosabbnak látta, ha nem beszél. Aztán mégiscsak kitálalt. Bemutatta a családját: nyolc gyerek egy szoba-konyhás lakásban, a családfő munkanélküli, az anya háztartásbeli. Azért megéltek, sőt, hébe-hóba hús, kalács és pálinka is került az asztalra.
– A segélyből?
– Egy szart! Seftelésből, ebből-abból, érti, nem?
– Értem. Te?
– Mit én?
– Hogy segítettél be ahhoz, hogy megtűrjenek a családban?
– Megmondjam? Oké, de csak magának, amiért megvédett a mostohaapámtól.
– Melyik volt az? A tetovált?
– Ova, hogy a dávle rogyassza rá az égboltot! Legtöbbször falaztam, zsebeltem, pedig a davléra esküszöm, szívemből utálom – vallotta be a srác őszintén. – Az elején ki is törtem volna, ha engedik. De hát nem engedték. Ahogy megpróbáltam, puff, kaptam egyet a fejemre, és nem volt több muzsika.
– Akkor miért nem mész haza, ha már úgyis megszoktad?
– A verést? Már aki, én biztos nem, és képzelje, nem is akarom megszokni.
– Az utcán jobb? Szabadnak persze szabad vagy, ezzel szemben se kaja, se ágyikó. Még meg is ruházhatnak egy híd alatt.
– Engem többet a devlaiii sem. Látja ezt a suritiv itt? – kattintott ki egy rúgós kést? – Ez az én védőangyalom. Meg ez – kapott elő egy pisztolyt is. Ne féljen! – mosolyogta el magát. – Csak egy szimpla gázpisztoly.
– Hú, hány éves vagy te tulajdonképp!
– Tizenhat.
– Kicsit veszélyes fegyver ez egy… tininek.
– Az a jó, ha veszélyes, mert különben ki védené meg a romákat.
– Jól van, Bimbi, én megértelek, ezért a következőt ajánlom: felejtsd el az utcát, és lakj nálam egy ideig! Van egy házam itt a Teller Ede körúton. Nem nagy, de azért elférünk benne néhányan. Ott elalhatsz. Majd kijárom, hogy kosztot is kapj meg ruhát is a Máltai Szeretetszolgálattól.
– Magának háza van? – hitetlenkedett a cigányfiú. – Hiszen két euró sincs a zsebében!
– Még ha csak az nem lenne! – szakadt ki egy sóhaj Jónásból. – De mától kezdve már munkám sincs.
A fiú elnémult. Sejtelme sem volt, mit higgyen, gondoljon.
– Laknak többen is magánál?
– Persze, két homi. Olyanok, mint te, ne izgulj!
– Cigányok?
– Magyarok, de jótállok értük, mert ezek között aztán egyik sincs, aki gyűlölné titeket vagy… vagy a zsidókat. Nos, velem jössz?
– Magyarok, akik senkit sem gyűlölnek… Itt valami bűzlik, hapsikám.
– Miért?
– Mert ezek csakis melegek lehetnek, akiket viszont én nem bírok.

2) Anyám, édesanyám! (cig.)
3) Igen (cig.)
4) Isten. (cig.)
5) Bicskát. (cig.)

(Folytatjuk)

A regény eddigi fejezetei itt olvashatók