Ha azt kérnék, hogy soroljam fel kitüntetéseimet, díjaimat, igen hamar végeznék, de panaszra még sincs okom. Néha olyan elismerésben részesültem, mely csak keveseknek jutott ki. Kezdjük azzal, hogy 46 éves koromra már két utcát neveztek el rólam Budapesten: a Mester utcát és a Szép utcát – és más eseményekkel is dicsekedhetnék, és fogok is dicsekedni.

Mikor a vasutas könyvem megjelent, egyik barátom, egy fűtőházi mérnök megkért, hogy dedikáljak neki néhány példányt. Beültünk a Trojka presszóba, barátomnak kértem egy üveg sört, magamnak pedig egy kávét. Nekiláttam volna a dedikálásnak, de egyikünknél sem volt írószerszám, szólok a pincérnek:

– Legyen szíves, adja kölcsön a tollát.
– Tessék, de majd a viszontlátásra.
Elmegy a pincér, kezdek írogatni a könyvekbe, még tart a munka, mikor jön vissza a pincér a rendeléssel. Leteszi barátom elé a sört, tenné le elém a kávét, akkor veszi észre, hogy firkálok a könyvbe. Pest okosabb pincérei közé tartozott, rájött, hogy nem egy szavalóverseny díjkiosztása folyik itt, hanem valamiféle író ajánlja a könyveit – de ki lehetek én? Lábujjhegyre emelkedett, és megnézte a címet, aztán megfordult, visszavitte a kávét, és főzetett egy másikat. Ne vegyék dicsekvésnek, de azt hiszem, hogy én vagyok az első magyar Zacc-díjas író.

Katona koromban levittek minket nyári táborba Böhönyére. Elég nehéz körülmények között éltünk, napi két órát volt víz, vagy tudtunk fürödni vagy se, homokkal mostuk el a csajkánkat – a végén kitört a táborban egy hasmenés-járvány. Engem sokáig nem kapott el, de egyik éjszaka arra ébredtem, hogy jobb, ha kimegyek, mégpedig sürgősen. Annyi erőm még volt, hogy ki tudtam futni a sátorból, de a latrináig már nem jutottam el, a tábor szélén kuporodtam le a gondosan felgereblyézett miniszteri úton. Ezt azért hívták miniszteri útnak, mert csak a miniszter, boldogult emlékű Farkas Mihály hadseregtábornok léphetett rá – ha épp errefelé ette volna a fene. Mindegy, dolgomat elvégezve visszaosontam a sátorba, szerencsére senki sem látott meg.
Másnap ébresztővel jön a századparancsnokunk, P. Dobos főtörzsőrmester.
– Ki végezte önök közül a miniszteri útra ezt az izé…, ezt a gyalogsági aknázást?
Érthetetlen módon senki sem jelentkezett.
– Gondoltam! Szarnak, bajnak nincs gazdája. Ki volt őrségben tegnap éjszaka?
Előáll két társam.
– Önök sem tudnak semmit?
– Nem, jelentem, nem.
– Akkor most veszik a puskájukat, és egész nap vigyázni fognak rá.
És egész nap ott álltak szerény munkám mellett vigyázzállásban, feltűzött szuronnyal, többször is elsétáltam mellettük, mindannyiszor meleget éreztem a szívem körül: – Istenem, micsoda megtiszteltetés!

Horatius fennkölt sorai jártak az eszemben: – „Nem, nem halok meg egészen, Lényem nagy része elkerüli a feledést…”

Végül a legújabb eset. Lent járok Nyergesújfalun, odajön hozzám egy fiatal gépmunkás:
– Mester, még soha nem hatott rám úgy könyv, mint a maga „Szent tehene”.
– Olyan mély gondolatokat talált benne?
– Nem, hanem műszak közben olvastam, lebuktam, és levonták a féléves prémiumomat.

Forrás: Tökös-mákos rétes. DIA, 2011.