HÁZIREND

A következő hetek az álláskeresés jegyében teltek el. Lesz állás, hol, milyen, mikor? – hemzsegtek a kérdések nap mint nap Jónásban, végül feladta, és beállt ő is a közhasznú munkát végzők sorába, amit a munkanélküli segély helyett ajánlottak fel egyeseknek újabban.
– Ez a rendelet, nem mi találtuk ki. Mellesleg nagyon is helytálló – vélekedtek a munkaügyi központban. – Ingyenenélés helyett munka, mert az sem igazság, hogy a lakosság nagy hányada inkább teng-leng, vegetál vagy bűnözik, mialatt mi maguk helyett is dolgozunk.
Ábrányi egy börtönben talált munkát, ahol analfabétákat tanított írni, olvasni. A tar fejű csavargott, nem ízlett neki a közmunka. Később többen is csatlakoztak hozzájuk: drogosok, epilepsziások, melegek, akiket valamennyi otthonból kirúgtak. Jónás felkarolta, és elszállásolta őket a „vendégszobában”. Így nevezte a hajléktalanok számára fenntartott lakórészt. Lassan annyian voltak, hogy az ágyakat emeletes ágyakra kellett cserélni. A Máltai Szeretetszolgálat anyagilag támogatta Tóth Jónást. Az önkormányzat passzívan figyelt, elemzett, aztán egy délelőtt mégiscsak elküldte egyik tisztviselőjét a Teller Ede utcába.
–Jó napot kívánok! Maga lenne itt a tulajdonos?
– Lennék? Vagyok, kérem tisztelettel.
– Gáspár Demeter lakásügyi előadó. A városi önkormányzat megbízásából keresem.
– Igen? Mi célból? De talán előbb foglaljon helyet, Gáspár úr! Hozhatok egy kávét vagy valamilyen üdítőt?
– Nem, köszönöm. Ha megengedi, máris rátérnék a lényegre. Tudomásunkra jutott, hogy ön albérletbe adta az egyik szobáját. Ezzel nem is lenne semmi gond, ha bejelentette volna nekünk is.
– Be kellett volna?
– Most be, a jövőben attól függ, hogy alakulnak a törvények.
– Téves információ. Az én „albérlőim” hajléktalanok, így albérletet sem fizetnek, ha netalán erre volna kíváncsi.
– Hajléktalanok – jegyzetelt a joviális tisztviselő. – Megmutatná nekem is ezt a szobát, Jónás, bocsánat, Tóth Jónás úr?
A fiatalember átvezette az előadót az inkriminált szállásra.
– Kicsit szagos hely – fintorgott az előadó. – Ezek az emberek soha sem mosakodnak? Elnézést, nem akartam senkit sem megbántani.
– Újabb tévedés, nézze csak meg, mi van itt! – mutatta meg Tóth Jónás a fürdőszobáját bosszúsan.
– Hm, megszívlelendő körülmény. No, de hányan vannak rá?
– Tízen.
– Tízen egy kádra, vécére. Bizonyára sorban állnak reggelente az ajtó előtt. Megkérdezhetem, mennyit fizet ezért a kégliért? – szólított meg az előadó egy fogatlan homit.
– Semennyit.
– Ön? – fordult a másikhoz.
– Maga firkász, zsaru vagy kicsoda?
– Egyik sem.
– Akkor minek kérdezi? Főnök, vigyázzon, ez a tag csőbe akar húzni bennünket.
– Kérem, hova gondolnak! Én csak úgy érdeklődtem, de ha zavarja…
– Engem nem zavar – vigyorgott a fogatlan. – Mit akar még megtudni?
– Például azt, hogy jönnek ki a szomszédok önökkel.
– Aha, panaszkodtak! Már kezdem sejteni, kicsoda maga, és miben sántikál – vakarta meg a állát, s azontúl egy szót sem lehetett belőle kihúzni.
– Nehéz emberek! – állapította meg a tisztviselő, miután visszasétáltak a másik szobába. – Nem is nagyon értem, miért fogad be ilyeneket magához. Méghozzá ingyen, bevallom, még sosem találkoztam hasonló esettel.
– Isten teremtményei ők is, tisztelt előadó úr, és ki törődjék velük, ha sem a családjuk, sem az állam nem törődik.
– Hogy Isten teremtményei-e vagy sem, ezt inkább ne vitassuk, de ha ön tényleg ezt hiszi, miért nem bízza őket Istenre, aki ugyanúgy vigyáz reájuk, mint az ég madaraira.
– Ön nem szereti az embereket?
– Már miért ne szeretném! – emelte fel a hangját az előadó. – Csak egy kicsit differenciáltan, differenciáltan. Vagy ön egy csalót, tolvajt is ugyanúgy szeret, mint az anyját, menyasszonyát, testvérét?
A fiatalember örömest visszavágott volna, de ha ő mindezeket cáfolja, akkorát füllent, mint a toronyóra, amikor elromlik.
– Nézze, én nem akarom előírni, hogy éljen, kit és miként szeressen, de ha rám hallgat, sürgősen szélnek ereszti ezeket a mandrókat.
– Ez most tanács vagy utasítás?
– Egyelőre figyelmeztetés, tudniillik a szomszédok feljelentették önt, Jónás úr.
– No persze, a szomszédok! És milyen indokkal?
– Az a panaszuk, hogy összefirkálják a házak falait, továbbá szemetelnek, gajdolnak, egyszóval figyelmen kívül hagyják a társadalmi együttélés normáit.
– Értem. És ha mégsem utasítom ki őket?
– Megindul ön ellen egy szabálysértési eljárás, miután az ön ügye birtokháborításnak minősül. Ezt követné egy-két bírósági per, utána akkora pénzbírság, hogy csak győzze fizetni.
– Köszönöm, hogy figyelmeztetett. Őszintén szólva én elismerésre, amolyan önkormányzati segélyre számítottam, de önöknek, úgy tűnik, a környék nyugalma a fontosabb.
– Nagyon sajnálom, mert ön igen figyelemreméltó fiatalember, de a törvény az törvény, magyarán: semmit sem tehetek – mentegetődzött a jóindulatú hivatalnok. – Hacsak nem vonják vissza a feljelentést. Ehhez azonban ki kell engesztelniük a szomszédokat.
– Megpróbálhatjuk, de hogy sikerül-e, az már egészen más kérdés.
– Elhiszem, de mint jeleztem, a figyelmeztetésen kívül többre nincs kompetenciám.
– Egy kis figyelmet kérek, emberek! – durálta neki magát Tóth Jónás, amikor este összegyűltek a „csibéi”.
– Halljuk!
– Rossz hírem van: feljelentettek a szomszédok.
– Hogy az a kaporszakállú úristen… ! – pukkadozott egy uborkaorrú hajléktalan.
– Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd, mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül, aki az ő nevét hiába felveszi – idézte a fiatalember a Tízparancsolatot. – Látják, ez a baj magukkal, káromkodnak, lármáznak, graffitiznak, szétszórják az utcát csikkekkel, sörös dobozokkal, ráhúgyoznak a kerítésekre, és most itt az eredmény: meg akarnak bírságolni bennünket.
Az otthontalanok lesütött szemmel hallgattak.
– Hogy ne húzzam a szót, kerek perec kimondom: ez volt az utolsó csepp a pohárban, ami azt jelenti, hogy becsukjuk a boltot, mehetnek. Ezzel annyit elérünk, hogy cserébe elejtik a vádakat.
– Én nem megyek – dacoskodott az uborkaorrú –, vagyis… Főnök, volna szíve kirúgni ennyi embert az utcára?
– Nézze, felőlem éppen maradhatnak…
– Főnök, maga a legfaszább csávó a világon!
– Éljen! – törtek üdvrivalgásba a többiek.
–… ha kifizetik a pénzbüntetést – fejezte be Jónás borúsan.
– Phű! – elégedetlenkedtek a csőlakók.
– Csendet! – intette őket csendre Ábrányi. – Láthatnám a pénzbírságról szóló határozatot?
– Még nem kaptuk meg, csupán kilátásba helyezték.
– Miért nem mindjárt ezzel kezdted! Eszerint még semmi sem biztos, más szóval akár meg is gondolhatják magukat.
– Amennyiben a szomszédok visszavonják a feljelentésüket.
– Azok? – kámpicsorodott el a bőrfejű. – Hamarabb lesz belőlem köztársasági elnök Londonban.
– Miért pont Londonban? – fújta ki az orrát egy örökké náthás emberke.
– Mert ott királynő van, te húgyagyú!
– Lehet, hogy nem vonják vissza – hagyta helybe Ábrányi. – De az is lehet, hogy igen, ha nem borotválod többé a kókuszod.
A férfiak szája a fülükig húzódott.
– Hé, mi bajod van neked a fejemmel!
– Semmi, bocs, ezzel csak azt akartam jelezni, hogyha nem provokálnánk őket mindennap, ők sem húznának ujjat mivelünk.
– Provokálja őket a nehézség. Én csak szeretnék úgy élni, ahogy nekem jólesik.
– Én is – szortyogott a náthás hálótárs.
– Feladom! – adta át a szót Ábrányi Jónásnak. – Beszélj velük te, hátha jobban értesz a nyelvükön.
– De fennhordja az orrát valaki! – füstölgött a tar fejű. – Persze ő néhány osztállyal többet járt, verseket ír, nagy művész.
– Maga szerint ez itt a főkérdés, vagy az, hogy alkalmazkodunk, fizetünk, vagy örökre elbúcsúzunk egymástól? – türelmetlenkedett Tóth Jónás.
– Én benne vagyok – adta meg magát egy beesett arcú, drogfüggő fiatalember. – Bírom ezt a helyet, nem szeretném itt hagyni.
– Nagyszerű, illetve… Miben vagy benne, Józsikám?
– Hogy megteszem, ami tőlem telhető. Ne húgyozzak a házukra? Oké! Én ugyan eddig sem húgyoztam, de hadd legyen nekik igazuk.
– A többiek? Adok rá öt percet, hogy eldöntsék: betartják a házirendet vagy felhúzzák a nyúlcipőt – hagyta őket magukra Tóth Jónás, és Jónással átballagott a szomszéd szobába.
– Ezt már szeretem, végre úgy beszéltél, ahogy egy főnöknek kell beszélni – dicsérte meg a költő a fiatalembert.
– Főnök? Én? Hol vagyok én attól, barátom?
– Ha én le tudtam mondani az italról, ők is visszafoghatják magukat, mert azért, valljuk be őszintén, a szomszédoknak is van ám igazuk.
– Föltétlenül! Elismerem, hogy részben az én engedékenységem miatt jutottunk idáig, de ennek vége: ezentúl rendet és békét akarok. Halljuk, hogy határoztak? – tudakozódott Jónás öt perc múlva hidegen.
– Betartjuk a házirendet, és elássuk a csatabárdot – jelentette be ünnepélyesen a borotvált fejű.
A fiatalember arcán boldog mosoly suhant keresztül.
– Köszönöm, nem csalódtam magukban.
– Bravó! – pattintott az újdonsült tanító. – Meg vagyok hatódva, de, tisztelt uraim, mintha ígérték volna ezt már máskor is .
– Már megint kevered a szart, művész úr! – mordult rá a biliárdfejű. – Miért akarsz te mindig okosabb lenni másoknál.
– Házirend, 15. pont: beszéljünk kulturáltan és udvariasan, ha azt akarjuk, hogy ugyanígy beszéljenek velünk is. Szóval? Ez lenne az a házirend, amire éppen most szavaztál?
– Köszi a figyelmeztetést – súgta oda Jónás a költőnek. – Ábrányi úrnak igaza van: megígérték ezt bizony máskor is, ezért már most kijelentem, aki mégsem tud, vagy nem is akar beilleszkedni, az első rendbontásra repülni fog.

(Folytatjuk)

A regény eddigi fejezetei itt olvashatók