A fárosz őrtorony, magasles,
kidob a tenger, mint Kronosz Poszeidónt,
Isten veletek, hableányok!
Párnámban libatoll,
kezemben fekete egér,
anyaföldbe markol az ég,
fülembe harapsz, te gyanúsított,
a Szentlélek kócos trollja,
öltözz fel, ébred a lakónegyed.

A szív hangja rekedt,
kamrái szinte üresek, pitvarán
szerteszórt kukoricaszemek.
Tyúkketrec a tested,
a szemed olajlámpa, otthonos,
légyfogó csüng a mennyezetről,
bőröd forró sara a tenyeremen.
Összekapcsol a kiismerhetetlen,
krómozott karperec – a mérleg súlya.

Visellek, mint a cella magányát,
éhesen, átkozottan,
tedd el a fejszét, nézz a tükörbe.
A kikötőben tíz őrült kalóz
dönti magába a zsákmányolt itókát,
vigyázz, ez más öböl, lidércnyomás,
felém sodor a verőér ritmusa,
tűzszünetben majd rád talál a lelkész
füstölgő álmaim repeszei között.

2022. június 4.

Forrás: szerző illusztrációja FB-oldalán