TŰZ VAN!

Az elkövetkező időben minden szépen olajozottan működött: a hajléktalanok lehúzták a vécét, kitörölték a kádat, rendszeresen kezet mostak, nem feküdtek cipőstül az ágyakra…
– Hát vannak még csodák! – dörzsölgette a kezét Jónás elégedetten. – Mintha kicserélték volna ezeket a boldogtalanokat!
– Nyugtával dicsérd a napot – bölcselkedett a botcsinálta pedagógus. – Mi a helyzet a szomszédokkal? Visszavonták-e a feljelentésüket, mert ha nem…
– Majd megkérdezzük az önkormányzatot. Egyelőre csend van, aztán hogy ebből vihar vagy szép idő lesz, legfeljebb egy meteorológus jósolhatná meg.
– Örülök, hogy ilyen vicces kedvedben vagy. Sokat szemetelnek a közutakon mostanság?
– Eleget, de csak szemeteljenek, amíg abból élek, hogy én seprek utánuk.
– Ilyen az élet! Én sem ilyen hívatást terveztem el az iskola padjaiban valamikor. Erről jut eszembe: nemsokára elköltözöm.
– Végre egy jó hír! Megnősülsz vagy csak úgy, albérletbe?
– Te csakugyan vicces kedvedben vagy. Ki menne hozzá egy ilyen … boldogtalanhoz?
– Költőhöz, Oli, költőhöz. A kettő között van egy kis különbség.
– Ismered Tempefői mondását Csokonai vígjátékából? Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban.
– Igen, ezt a mondást hallottam, egyedül az lep meg, hogy ezt már Csokonai is megmondta.
– Bizony, ami azt jelenti, a történelem kereke visszafele is fordul időnként. Ezért döntöttem úgy, hogy azt a mesterséget tanulom ki, amiben jelenleg is ügyködöm.
– Mit, te tanítani akarsz? – kerekedett ki Jónás szeme a váratlan vallomásra. – De hiszen így cseberből vederbe esel, költőkém.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, hogy én is hallottam ám ezzel kapcsolatban egy érdekes mondatot: akit az istenek gyűlölnek, tanítóvá tették, és ha számításba veszem, amit mostanában a tanítókról olvastam…
– Ha a mostanság dívó tekintélyvesztésre és tanárverésekre célzol, meglehet, de: kinek nem mennek neki ebben a világban? Diák a tanárnak, ügyész a rendőrnek, politikus a politikusnak… Hiába, túlságosan is sok gőz szorult már belénk, úgy érzem. Ez van, és mit teszünk mi, magyarok ilyenkor? Ütünk egyet a másikon, amiben az a legszomorúbb, hogy gyakran azon ütünk, aki a legkevésbé tehet a bajokért.

Megy a juhász szamáron,
Földig ér a lába;
Nagy a legény, de nagyobb
Boldogtalansága
Gyepes hanton furulyált,
Legelészett nyája.
Egyszer csak azt hallja, hogy
Haldoklik babája.

Fölpattan a szamárra,
Hazafelé vágtat;
De már későn érkezett,
Csak holttestet láthat.
Elkeseredésében
Mi telhetett tőle?
Nagyot ütött botjával
A szamár fejére.

– No comment. És ezt ki írta?
– Petőfi Sándor a Megy a juhász szamáron… című versében.
– Csokonai, Petőfi… Hm, hát van új a nap alatt? Ha jól meggondolom, miniben ugyanez a helyzet nálunk is. Ezért ötlöttem ki egy-két rendszabályt a fiúknak.
– Okosan tetted: rend a lelke mindennek. Csak az a kérdés, meddig tartják be, mert a kényszer szülte engedelmesség mindig kárászéletű.
– Szerinted kényszerből hallgatnak rám?
– Mi másból? Önként vállalt rend nincs. Nem is volt, és nem is lesz, amíg ilyen erkölcsök kormányozzák a világot. Mit erkölcsök, lassan hite, filozófiája sem lesz senkinek. Csak élünk, éldegélünk, és fogyasztunk
– Hiányozni fogsz. Kivel beszélgetek én ilyen jókat ezután? – szomorodott el Tóth Jónás.
Az egész nyarat feszült várakozásban töltötte. Kiengesztelődnek a szomszédok, nem engesztelődnek ki, megbüntetik őket a polgármesteri hivatal, nem bünteti meg?
Elröppent a nyár, az ősz. Semmi. Már-már azt hitte, hogy megúszta, amikor megérkezett a pénzbírságról szóló határozat.
– Átkozott polgármester, ez nem igazság! – vicsorogtak egyesek, míg mások a szomszédokat okolták.
– Én egyet mondok, kettő lesz belőle – állt elő az uborkaorrú. – Felebezzünk, főnök úr!
– Meg is tenném, biztosítom, ha meg lennék győződve, hogy ártatlanok ezúttal. De mivel nem vagyok meggyőződve, nincs más hátra, minthogy kifizessék a bírságot.
– Mi? – ugrott fel a szóra a szállás legagresszívebb lakója. – Van eszemben! Fizesse ki maga, hiszen magáé ez a vityilló.
– A vityilló igen, de már elnézést, ezért vagy másért büntetett meg a hatósági ügyosztály?
– Ezért vagy sem, engem nem izgat, s mivel nem követtem el semmit, fizetni sem fogok semmit.
– Én sem – csatlakoztak hozzá egymásután a többiek.
A fiatalember nyelt egyet. Ha azt kérdezik, miből, megérti, de ezt a rideg visszautasítást egyáltalán nem várta.
– Akkor szedjék fel a horgonyt, és hagyják el a házamat!
– Most, télvíz idején? – sápadt el a betonfejű. – Legalább addig várjon, amíg újból tavasz lesz.
– Egy percet sem – keményítette meg szívét az ifjú; eddig a kutyákat, most őt dobálták meg kővel a csibéi.
– Íme, a Teller Ede utcai szent ember: vizet prédikál, és bort iszik – gyújtott cigarettára az agresszív lakó tüntetően. – Te meg mit mutogatsz? – reccsentett az uborkaorrúra.
– Hogy nálunk nem szokás cigizni – felelte az uborkaorrú helyett Tóth Jónás. – Házirend, 6. pont: …
A csontos, inas férfi akkorát röhögött, hogy még a nyála is kifröccsent.
– Cseszd meg! – tépte le a falról a kifüggesztett nyomtatványt, aztán felkapott egy széket, és nekivágta egy Jézust ábrázoló szentképnek. – Ennyit a házirendről, és ha már úgyis lelépek, menj te is a jó édes anyádba!
A fiatalember elsápadt, és közelebb lépett a duhaj macsóhoz.
– A képembe nem vágna? – tartotta oda az arcát kihívóan. – Üssön csak nyugodtan ide is hálából azokért a kellemetlen hetekért, melyeket ebben a vityillóban tölthetett.
A férfi felemelte a kezét, aztán mégsem vágott rá.
– Üssön az úristen! Ezt intézzétek el egymást közt – szedte össze a cuccait, és szó nélkül távozott, utána az uborkaorrú, legvégül a tar fejű.
– Bocsásson meg nekünk! – nyújtott kezet Jónás legrégibb csibéje. – Lehet, hogy nem hiszi, én mégiscsak magának adok igazat. Csak ez a házirend…
– Ökörség.
– Nem á! Ismerem én jól a fiúkat, de éppen azért, mert ismerem, nyelettem volna le velük másképp ezt a pirulát.
– Lehetett volna másképp is?
– Nézd! Tegyük fel, hogy britek, angolok lennének. Akkor ezt mondanám: ez itt a házirend! Tartsátok tiszteletben, mert ez így sportszerű. Ha németek: ez itt a házirend! Tartsátok tiszteletben, mert rend a lelke mindennek. De miután magyarok, így szóltam volna hozzájuk: ez itt a házirend, de rá se rántsatok, mert baromság.
A fiatalember homloka kisimult.
– Nagy kópé, maga Farkas úr!
– Mindent szívből köszönök, és ne feledje: ha egyszer bajban lesz, rám mindig számíthat.
– Nem felejtem el – ölelte át a tar fejűt.
Ezen az éjszakán ismét érdekes álma volt. Éppen egy magas sziklán álldogált, amikor kitört a vihar a tengeren. A hullámok egyre magasabbra csaptak a sziklákra, még egy perc, és sziklástól együtt őt is mindjárt elnyelik. Ez a vég! – gondolta, és megadta magát a sorsának.
– Nem teljesítetted a küldetésed, Tóth Jónás – hangzott a magasból.
– Nem – ismerte el megtörten. – Gyenge vagyok, feladtam.
– Még kapsz egy utolsó esélyt. Használd ki, különben…
Megint megdördült az ég, a folytatást így nem is hallotta.
Már megint ez a küldetés! – törölgette szemét, amint reggel felébredt. Ahogy megfeledkezik róla, hopp, beugrik egy álom, és kezdődik minden elölről. Miért nem a hatalmasoknak, gyógyító képességű embereknek vannak ilyen álmai, akik valóban tehetnek egyet-mást a világért?

(Folytatjuk)

A regény eddigi fejezetei itt olvashatók