2009

Aligség

Vajon annyi? Úgy megyünk el a nagyszerű dolgok mellett, mint. Mert sohasincs. És valami fő ott kinn, meg lefagy az ujjatlan kéz, a zacskóba zárt igazság megdermed. Jó fogni a szépet, tapintani, szagolni, érezni, sírni – s közben a nagy, zömök boldogtalanság, sertepertélő alamuszik, önmarcangoló hogyismondjam. Fogam, fogad, fog a lom. Sőt, poros minden, mert arra se. Nagyszerű embereket ritkán látok, macskanyávogásnyi ideig nézek gyerekkorommal szembe a sikamlós szemeteskuka mellett. Közben leszáll a köd szememre. Koszos az ablak. De jó. Fő a leves. Meg az egészség. Félség. Aligség.

Fél fele

A baj az, hogy vagy olvasunk, vagy írunk. A nap meg a hold, teli mindkettő, meg a hócipő. Fényárnyék, holdárnyék, napárnyék. A két félteke, sose látszik az egyiktől a másik. Nem jin és jang, mert ha jan, akkor nem jing. Basszus. Meg dob. Ahogy olvasok valamit, mindjárt írni szeretnék, de akkor meg nincs időm olvasni. És még közben dolgozni is kell meg főzni, vagy ha azt nem, hát mosogatni mindig, állandóan, feszt. A különös szavak szótárát sem állítottam még össze, amiket csak én értek, meg még páran. Féltek-e?

Morfondír

Ki kell találnom magam. Engem még nem talált ki senki, tehát nekem kell kitalálnom. Nehéz lesz, mert valójában olyan ritka vagyok, hogy engem még ki se lehet találni. Azért is nem talált ki senki. Többet. Háromszor.

Kevés vagyok magamnak. Magamhoz képest. Többre mennék, ha többem lennék magamnak. Magam magának magja. Maga. Ezért minden önkínzás, Ady, maradok magamnak maradi.