immár ezer év óta,
mennyei szövőszék
vonja fölénk naponta
depis lepedőjét.

Egymás nyakán, vállán
az ablakok. Kihallszik a kábán,
görcsben ébredők köhögése
s a hírek folyton-vetélése,

mert aszongya, hogy
közel már az eddigi távol,
csak nem hisszük el:
dekkolunk a felezősávon.

Nem akarjuk, amit akarnak
s nem tudjuk a lengéstől
bemérni magunkat-
levegőnk, sárgolyónk
közös a latrokkal.

Gyermek-aggastyánok
és koravén serdülők
tanulnak lóugrást
vagy legalább kitérőt,
de álarcos a bál,
nem csupán fehér-fekete
az, mi előtted áll.