– Rossz hírem van, Tóth úr: fel kell mondjunk magának – közölte vele egyik nap a főnöke.
– Nekem? – állt meg Jónásban a lélegzet. – Talán nincsenek megelégedve a munkámmal?
– Szó sincs róla! Maga szolid, dolgos fiatalember! Csak hát válság van, gazdasági, sőt, általános válság, a macska rúgja meg! Egyre több a munkanélküli, akiknek már közhasznú munkát sem adhatunk. Magának szerencséje volt, másoknak nem. De ez így nem méltányos, ezért gondoltuk, hogy felváltva alkalmazzuk önöket. Mától tehát maga pihen, és a többiek melóznak, bár ez sem teljesen etikus, viszont ha jobbat tud, mi készséggel fogadunk bármilyen ötletet.
Szegény Jónás, hogy is tudott volna ennél jobb megoldást. Vette hát a kalapját, és átadta a helyét a soron következő ürgének. Hogy ebből mi lesz, nyilvánvaló: adósság, börtön, lefoglalhatják a házát stb. Az égvilágon bármi megeshet. Hazament, és bekattintotta a tévéjét. Egyrészt azért, hogy megfeledkezzék a gondjairól, másrészt legalább addig tévézzen, amíg még nem kapcsolják ki a villanyát. Nem feledkezett meg, a gondjai továbbra sem hagyták nyugodni. Akkor nyomás fürödjünk! Legalább addig, míg gáz is van. De frankó ez a meleg víz! – nyúlt el kéjesen a habokban, behunyta a szemét és lassan elszenderedett. Arra ébredt, hogy csípős füst gomolyog a fürdőszobában. Tűz van! – kapta fel ijedten a ruháját, és kirontott a helyiségből. De néhány lépés után megtorpant. A nappaliban már lángra kaptak a bútorok, égett az ajtó, ablak, függönyök. Őrültség lett volna tovább rohanni. Uzsgyi, vissza a fürdőszobába! Feltépte az ablakot, és átugrott a szomszédhoz.
– Tűz van! Segítség! Felgyújtották a házamat!
– Az isten szerelmére, mi történt? – toppant elő a házból pizsamában a családfő meg a felesége két gyerekkel.
– Ég a ház, nem látja? – ráncigálta magára a nadrágját Tóth Jónás. – Az irataim! – kapott a fejéhez. – Benn maradt minden személyi okmányom.
– Azoknak annyi! Vissza ne menjen, jóember! – fogta vissza Szabó úr a pánikba esett ex­utcaseprőt és -kőművest. – Most kihívóm a tűzoltókat, maga meg csavarja a vízcsapra a slagot, és locsoljon!
MEGLOPVA
Tóth Jónás számára új korszak kezdődött. Eddig ő adott szállást a csöveseknek, most maga is hajléktalanná vált egyetlen éjszaka. Hogy ki gyújtotta rá a házát, nagyjából sejtette: vagy az agresszív hajléktalan, vagy valamelyik szomszéd bosszúból. A részleteket majd kideríti a rendőrség. Az önkormányzat adott némi segélyt a tűzkárok enyhítésére, de mivel házbiztosítást nem kötött, a kártérítéstől bizony elesett. Se munka, se pénz, se szállás! Most mentsd meg Tóth Jónás a világot! A városban két menhely is működött. Az egyikben rendszeresen megfordult, a Jézus Szívét azonban messze elkerülte. Vajon milyen stádiumban van az épülő új menedékhely? Nosza, rajta, slattyogjunk el odáig! Felépült! –konstatálta örömmel. Akkor viszont munka is lesz! – jutott eszébe az apáca ígérete, miszerint visszavárják az otthonba. Erről persze meg is kell győződni, hiszen azóta meg is gondolhatták magukat.
– Dicsértessék! – kopogott be egyik nap Klára nővérhez. – Azért jöttem, hogy emlékeztessem, miben maradtunk, amikor elváltunk.
– Jé, Jónáska, maga az! Hallottuk, mi történt a házával. Fogadja részvétem. Jelenleg hol lakik, mit csinál?
– Az utcán. Apám, anyám meghalt, nincs nekem már senkim sem. És hogy mit csinálok? Csavargok, miután munkám sincs – válaszolta rezzenéstelen arccal, csupán a hangja remegett meg kissé.
Az apáca elszomorodott.
– Nehéz időket élünk, de bízzunk Istenben! Egyszer még minden jóra fordulhat. Ó, de sápadt, sovány, gyermekem! Csak nem éhezik! Jöjjön, harapjon valamit!
– Köszönöm, ettem. Egyedül azért zavarok, hogy megkérdezzem, mikor avatják fel az új menhelyet?
– Egy-két hónap múlva. Ne aggódjék, nem feledkezünk meg magáról. Addig bírja ki valahogy!
– Kibírom, ha az Isten is megsegít.
– Van hely a menhelyen? Na, őszintén! Ha nincs, szóljon, mert akkor itt szorítunk helyet magának.
– Van, köszönöm, és ő…? Ő hogy van? – kerülte el az apáca tekintetét.
– Ő? Ja, ő! Jól. Talán nem kellene, azért elárulom: imádkozik magáért.
– Én is érte. Hát akkor viszontlátásra! Egy hónap múlva megint eljövök.
Kigyúlt arccal lépett az utcára. Egy pillanatra visszanézett: az ablakban Mária nővér integetett feléje. Szinte egész nap erre gondolt, és ezzel az idilli képpel tért nyugovóra is. Derűre ború, szokták gyakran mondani. Amint reggel felserkent, úgy érezte, mintha könnyebb lenne néhány dekával. A pénzem! – nyílalt belé a rémület, amikor felfedezte, hogy levágták a nyakába akasztott pénzes zacskóját. Ebben volt minden vagyona, pontosabban a házáért kapott városházi gyorssegély.
– Előfordul – vonogatta vállát a keménykötésű gondozó. – Ezek, ha lehetne, még a szemükkel is lopnának. Sokan pont azért nem keresnek menedéket egy-egy otthonban, nehogy meglopják vagy megkenjék őket a társai. Annyit tehetek, hogy megmotozom őket, ha kívánja.
– Nem, hagyjuk, vagyis…
– Döntse el gyorsan, amíg még bent vannak.
– Nem bánom. Nem szép tőlem, de isten a tanúm, Bakos úr, mennyire kell nekem az a pénz.
A férfi kulcsra zárta az ajtót, kiállt a háló közepére, és elrikkantotta magát.
– Sorakozó, emberek, névsorolvasás!
– Mi? – dörmögtek itt is, ott is, felsorakoztak az ágy mellé, és álmosan bámultak az ügyeletes szociális munkásra.
– Ádám Ferenc!
– Itt vagyok, de mire jó ez a felhajtás?
– Majd mindjárt megtudja.
Bakos úr végigszaladt a névsoron, és kipipálta, aki hiányzott.
– Úgy, és most vallják be őszintén, ki ollózta el Tóth Jónás stekszét az éjszaka!
– Kikérem magamnak! – fortyogott egy lecsúszott banktisztviselő. – Én soha életemben nem loptam.
– Én sem. Viszlát, ne haragudjon, de dolgom van – illant az ajtó felé egy egérképű homi. – Bezárt, a kutya úristenit, skacok, ez bezárt bennünket!
Az otthontalanok meghökkenve meredtek a bezárt ajtóra.
– Utoljára kérdezem: ki csórta el ennek a szegény srácnak a bukszáját? Senki? Rendben van, majd a zsaruk kinyomozzák – húzta elő zsebéből mobiltelefonját a gondozó. – Halló, rendőrség!
– Várjon! – kiáltott közbe a volt tisztviselő. – Inkább motozzon meg, csak a zsarukat hagyja ki a dologból!
– Felőlem – kacsintott a férfi Jónásra titokban. – Ki vállalja el, hogy megmotozza Szarkásit?
– Én! – jelentkezett egy nőiesen lágy mozgású fiatalember.
– Jól van, láss neki! Aztán alapos légy!
– Finomabban, hé, finomabban! – háborgott a kopaszodó úriember. – Nem is tudom, miért nem jelentem fel magukat.
– Kérem! Semmi akadálya! Itt a mobilom, jelentsen!
– Majd… legközelebb. Nem vagyok én olyan, Bakos úr, de azzal, ugye, tisztában van, hogy jogellenesen cselekszik. Utóvégre demokrácia van, és még egy zsaru sem motozhat meg csak úgy ukmukfukk bennünket.
– Akkor miért kért meg rá? Vagy hívjam mégis a zsarukat? Na, látja! Motozd meg a következőt is! – mondta a férfi a fiúnak. – Úgy, úgy, egész profin csinálod! Az ágyakat is, ha megengedik.
A fiú alaposan végigtapogatta a szálló összes „vendégét”.
– Jé, hogy te milyen deltás vagy! – simogatta meg végül az egyik sorstársát, és az arca megvonaglott a gyönyörtől.
– Nézzétek ezt a homokost! – méregette gyanakodva egy boglyas hajú címbora. – Te meg hogy a lófaszba keveredtél miközénk?
A fiú zavartan kapta le a kezét a csövesről.
– Hagyjátok! Olyan, amilyen. Mit tehet ő arról, hogy homokos! – vette védelmébe a gondozó a homit.
Az egyik hajléktalan sálat kötött a fejére, és magát kelletve sétált el a fiú előtt.
– Komálsz, szerelmem?
– Basszátok meg egymást! – bíztatta őket rötyögve egy gémnyakú langaléta.
A megsimogatott férfi félretolta a bohóckodó csövest.
– Tűnés! Tízig számolok, és ha addig nem lépsz olajra, én, anyámra esküszöm, itt helyben kiheréllek. Egy…
A szobára kínos csend borult.
– Lelépni! Vége a motozásnak! – sietett közbelépni a markos gondozó. – Dehogyis lesz itt herélés! A melegek, ha nem tudná, ugyanolyan jogokkal rendelkező polgárok, mint maga, én vagy a becsületben megősz… megkopaszodott bankár barátunk. Így van, vezérigazgató úr?
– Nem vagyok vezérigazgató.
– Kettő…
– Nem fogta fel? Akkor nézzük más szemszögből! Én magát istenfélő embernek ismerem. Cáfoljon meg, ha nem így van! – törölte meg a homlokát, mert szép szép dolog az erő, bátorság, de ha ezekre rájön a happáré, a szállótól a fejéig mindet szétvernek.
– Három…
– Nem fél attól, hogy Isten megbünteti emiatt? Tóth úr! Magának mi a meglátása: vallásos dolog ez?
– Nekem? – lett melege ezúttal Jónásnak. – Hát izé… a Szentírás szerint…
– Szeresd felebarátodat, mint tenmagad! Stimmel?
– Igen, igen csak a homoszexualitás… Talán inkább hagyjuk, jó?
– Ne, ne hagyjuk! Ha ismeri a Bibliát, és állítólag ismeri, avasson be bennünket, tesz-e Isten különbséget buzi és nem buzi közt?
– Mózes, 20:13: Ha egy férfi férfival hál, mint ahogy nővel szoktak hálni, mindketten utálatosságot cselekszenek – idézett az ószövetségből halkan, lesütött szemekkel.
– Tíz! – fejezte be a számolást diadalmas hangon a homeless.
A fiatalember megalázva indult az ajtóhoz.
– Állj, hova mész? – marasztalta volna Bakos úr.
– Maga mit gondol?
– Nesze, a kulcs, és… vigyázz magadra! – tette hozzá csendesen.


(Folytatjuk)

A regény eddigi fejezetei itt olvashatók