– mert néha szavaidba botlom –

Sebet ejtett rajtad az Isten,
sajognak benned a népdalok,
remeg az ideg, ha a korsó bora
se fehér leányka, se vörös bikavér.
A múlt galamblelke szárnyra kel,
magával viszi a csontozatot,
agyagtested állványait
szétbontja, inaid, velőd, agyad
tanulmány tárgya lesz,
lábadnak nyoma sem marad.

Anyira sötét a galaxisod,
arcod hologram, nem boncolgatlak,
soraid görbe ösvényén
szórod szerte igazgyöngyeid.
Ez a személyid, ez méltat, igazol,
ennyivel köszöntjük egymást.
Nem semmi, mondanám, eggyel több,
addig, amíg… maholnapig.
Túl kemény neked a templom alapköve,
én pedig túl fehér vagyok.

Sebezzük egymást, mint az istenek,
bennem szesz, benned kába álmok,
mesterkélt, zajos kóklergaleri.
Matekból folyton bukásra állok,
karszámodat sem ismerem,
tedd fel a hajpántod, így szól a regula,
vénülő, azonosítatlan vadkan,
kit cserben hagytak a malacok.
A falka ha letagad, kiközösít,
körülnyaldosnak az Úr vadászebei.

2022. június 6.

Szerző illusztrációja

Forrás: szerző FB-oldala