az egérárpa apró horgai
a tenyér érdes bőrébe akadnak
kőtörmelék között rézsútos árnyék
ereje van a napnak
üres peron rozsdás sínek
sáros keréknyomok
súrol a félérett kalász
érzem tehát
vagyok

Horog a címe, egy egészen friss vers ((((írtam 2001 február elsején))), kivételesen még a megírás pontos dátumát is tudom: 2001 január 28. Azért ezt választottam, mert rövidségében is koncentrálja az engem mostanában foglalkoztató kérdéseket, és nagyszerűen alkalmas vers és valóság viszonyának megmutatására. Zavarban vagyok, hogy a technikával vagy az elmélettel kezdjem-e, de talán szerencsésebb először a vers eleven testét, vagyis a hangulatát, alapkérdését felmutatni, mielőtt nekilátnánk a boncolásának – ha forma és lényeg problémája egyáltalán szétválasztható.
Nem szeretek magamról írni. Sokáig szerepverseket írtam, de a bujkálás helyett most mintha kezdeném megtalálni a módját annak, hogy ne az életemről beszéljek, hanem a létemről – arról tehát, ahogy a meghatározott élettények a létezés egészébe ágyazódnak. Ez a vers is ennek a kísérletnek a része: a benne megjelenő elkülönülő érzékletek egyetlen pontba fókuszálódnak, így próbálnak eljutni egyfajta bizonyosságig.
A kiindulás és a fókusz ugyanaz: az az érzés, ahogy félig zárt tenyeremen végighúzom egy gyomnövény kalászát. Szórakozott mozdulat ez, a városból kiszabaduló ember önkéntelen cselekedete, olyan, mint a fűtépkedés, virágszimatolás, levélmorzsolgatás, vagy egy fakéreg szinte véletlen végigsimítása: tiszta érzéki öröm, az eleven világ megtapasztalása. Az egérárpa kalászának hosszú szálkái vannak, ahogy az ember rámarkol, aztán kihúzza a kezéből, a pici horgocskák meg-megakadnak a tenyér bőrének mintázatában. Névtelen érzés ez, nehezen megfogalmazható, ahogy az érzékletek általában – de nagyon intenzív tapasztalat, ha át merjük engedni magunkat az érzékelésének.
A versben valaki – az “én” – egy kihalt vasútállomáson áll, egyedül a tűző napsütésben. Amit lát, nem sok: sehová sem vezető sínek, keréknyomok a sárban, és a saját megnyúlt árnyéka a töltés kövein. Áll, nem történik semmi. Csend van. Húzogatja a kezében a kalászt. Nem gondol semmire. Mintha a tapintáson kívül minden egyéb érzékelés megszűnne – a kiúttalan világhoz nem kapcsolja más, csak ezek a horgocskák a tenyerében. Ehhez lehet viszonyulni: az érdes, csiklandós majdnem-fájdalom ott és akkor, abban a fényes pillanatban létezésének egyetlen bizonyítéka. Létezik ő maga, és létezik a világ – nem jó, nem rossz: van. A létezés horgán a világ a csali.
Az “érzem tehát vagyok”, vagy tágabban: “érzek, tehát vagyok” számomra alapkérdés. Mindig is vágytam a Descartes-i bizonyosságra, a pusztán tudati úton elérhető megvilágosodásra, de az empirista szkepszis mindig erősebbnek bizonyult: az érzékelés intenzitása újra meg újra elfödi, már-már kioltja az elme megingathatatlannak hitt fogalmait. Az érzékelés – még az álombeli érzetek is – legalább olyan erővel bizonyítják az érzékelő alany valóságát, mint maga a gondolkodás. De ki ez az érzékelő alany? Az én? Hiszen az érzékelésen kívül nincs semmilyen megkülönböztető jegye – mégis létező.
Kivontam magamat a versből – anélkül, hogy az “én”-t kivontam volna belőle, mert “ami engem illet, bármennyire igyekszem közvetlenül megjeleníteni azt, amit saját magamnak nevezek, mindig erre vagy arra a saját észleletre bukkanok, a hideg vagy a meleg, a sötétség vagy a világosság, a gyűlölet vagy a szeretet, a fájdalom vagy az öröm észleletére. Sohasem sikerül oly módon elcsípnem saját magamat, hogy egyben ne találkoznám valamilyen észrevétellel is; mindig valamilyen észlelést figyelek meg magamban.” Inkább ennek a Hume-idézetnek a valóságához állok közelebb, mint a racionalisták igazságához.
Persze ezt a passzust már csak utólag találtam a vershez, amikor indoklást kerestem hozzá. Az érzékelés ezúttal is megelőzte az ésszerűséget. De ez már a technikai, mesterségbeli titkokhoz tartozik: a “valóság” territóriuma. Lépjünk hát beljebb: azt is elárulom, hogy a versből a kezdősorok voltak meg legelőbb (sokszor, de nem mindig történik így), kerek két éve kallódtak a fejemben felhasználatlanul. A két sor egy angliai kirándulás emléke: egyedül sétáltam a vidéki tájban, megálltam egy mezőn, súrolgattam az egérárpát a tenyeremben, néztem a felhőket, és nem gondoltam semmire. Az érzékelés ereje azonban lassan előhívta bennem az élmény hangzásbeli képét: a sok kicsi “r” betű horgocskája elakadt a “k”, a “t” és a “d” hornyocskáin. Ezen a ponton viszont én is megakadtam – megzavart valami, talán egy kutya, vagy egy másik kiránduló – de az is lehet, hogy egyszerűen eluntam a morzsolást-horzsolgatást, és eldobtam az árpát; nem emlékszem – tény, hogy a készülő vers csírájában maradt. Hazajöttem Angliából, éltem az életemet, verseket is írtam, de a két sor csak nem akart folytatódni – igaz, nem is erőltettem, sokáig teljesen megfeledkeztem róla.
Pár napja azonban vonaton utaztam, és a kerekek ritmusa előhozta belőlem a megkezdett verset. Ott zakatolt a fülemben sokáig, fogalmam sem volt róla, hogyan folytathatnám. És akkor megállt a vonat, megakadt a ritmus, én pedig elrévedve és tanácstalanul bámultam az üres állomást, a villanyoszlop rézsútos árnyékát a sínek között. Percekig állt a vonat, semmi sem történt. Elindultunk. A zakata folytatódott. És egyszer csak ott álltam képzeletben egy néptelen, napégette állomáson, és éreztem a kalász horzsolását a tenyeremben. A két élmény összecsúszott, kiélesedett, az üresség tartalommal telítődött. Pillanatok alatt kész volt a vers.
És még egy apró, de nem jelentéktelen adalék, hogy csalás nélkül zárhassam le ezt a beszámolót: a versindító növény nevét eredetileg tévesen tarackbúzának írtam. Az érzékelés ereje nemcsak a gondolkodást, hanem, úgy látszik, növénytani ismereteimet is kioltotta: csak amikor írni akartam a versről, és a latin név kedvéért fellapoztam a növényhatározót, akkor láttam, hogy az ominózus gyom egyáltalán nem azonos az Agropyron repensszel. Biológus édesapámtól tudtam meg, hogy az egérárpáról (Hordeum murinum) lehetett szó, amit, ha névről nem is, de tapintásról gyermekkorom óta jól ismerek. Nem bocsátottam volna meg magamnak, ha egy ekkora pontatlanság benne maradt volna a versben: a tarackbúzának ugyanis nincsenek horgas szálkái, csak apró, tapadós toklászai vannak. Ha egérárpa helyett mondjuk réti csenkesznek hívnák a kérdéses pázsitfűfélét, akkor megszűnt volna a nélkülözhetetlen “r”-betűs hangzás, és dobhattam volna ki az egészet a szemétbe. Ezzel az elemzéssel együtt. Én ugyanis képtelen vagyok verset fogni a valóság horga nélkül.

(A Forrás folyóirat felkérésére írtam anno. Ez a vers került az összegyűjtött verseim /hátsó/borítójára végül.)

Forrás: szerző FB-oldala